hetilap

1938-ban Kun­szent­már­tonban laktunk anyámmal, apámmal és kishúgommal, ami
akkor egy tízezres lélekszámú hely volt. Két patika is volt a községben, mind a
kettőnek zsidó volt a tulajdonosa. Egy reggelen iskolába mentem, anyám meg a
piacra. Délben, mikor hazamegyek, hallom, hogy azt tárgyalják a szüleim, hogy a
Vincéék patikájában az ajtó mellett a falon volt egy óriási Krisztus­kép, ami
egy beüvegezett értékes festmény volt, amit az elmúlt éjjel összevissza törtek.


Miért?

–Akkor, tizenkét éves gyerekként nem értettem még, de a szüleim
elmagyarázták: hogy meri megszentségteleníteni Jézust egy zsidó azzal, hogy
falra teszi a képét. Akkor a közhangulat olyan volt, hogy tizenkét évesen is azt
éltem át, hogy mi mások, rosszabbak vagyunk, mint a többiek, hogy minket nem
lehet szeretni, mert miattunk élnek rosszul a többiek. Ezt a képrongálást a
katolikus tiszteletes úr „csináltatta”, akiről mindenki tudta, hogy kevés olyan
antiszemita ember van a faluban, mint ő. Persze nem nyíltan volt az, mindig
kimagyarázta magát, közben meg kereszt volt a kezében meg a nyakában. Ez a
tisztelendő a Hegedűs Lórántra emlékeztet – nem most, már évekkel ezelőtt is –,
amikor is elkezdte mondani az antiszemita szövegeit meg dolgait. Külsőleg ugyan
nem hasonlít rá, de ugyanaz a szellem van a szövegei mögött, mint a mi
kunszentmártoni papunknak. 1939-ben vagy ’40-ben választások voltak, de akkor
már olyan nyíltan mentek a közbeszédben a zsidózások, hogy ter­mészetesnek vette
az ország, hogy az összes szél­ső­jobb­oldali meg náci bekerült a parlamentbe.
Kun­szent­mártonból is. Nehogy azt gondolja, hogy messze állunk attól, hogy most
is Hegedűs Lórántok, Bayer Zsoltok és Morvay Krisztinák üljenek a parlamentben,
vagy legalábbis a közbeszédet, a közhangulatot leginkább meghatározó
pozíciókban. Amikor a Fradi-meccsen azt éneklik a lelátóról, hogy „Auschwitzba
megy a vonat,” és másnap az igazságügyi miniszter azt nyilatkozza, hogy nem ért
a focihoz, ez olyan tőről metszett antiszemitizmus, ami a holokauszt előtti
években is ugyanilyen módon volt érezhető. Ma már nem is kódolják a náci
szövegeket, mint pár évvel ezelőtt. A Budaházyk, Tom­catek rendőri felügyelet
mellett zsidózhatnak. Én már egy nyolcvankét éves beteg öregasszony vagyok, nem
a saját életemet féltem, hanem a fiaimét, unokáimét, dédunokáimét. Ha valaki
valakit meg akart sérteni, akár keresztény volt az illető, akár zsidó, csak
odalökte neki: büdös zsidó, takarodj az országból! És ez most is ugyanígy van.

Milyen iskolát végzett?

–1940-ben fejeztem be a negyedik polgárit, ez volt Kun­szent­már­ton­ban a
legmagasabb iskola, amit el lehetett végezni. Kitűnően tanultam, de följebb már
nem mehettem, mert nem vettek föl sehova a származásom miatt. A zsidótörvények
miatt édesapámat is kirúgták az állásából. Édesanyám háztartásbeli volt, és volt
egy nálam négy évvel fiatalabb húgom. Tizennégy éves koromban én voltam az
egyetlen kenyérkereső a családban, de munkahelyem nekem sem volt, ezért vettek a
szüleim angóranyulakat a megtakarított pénzükből, és tenyészteni kezdtük azokat.
Ők nyírták, és én fontam föl a fonalat hajnaltól éjszakáig, így éltünk
em­ber­telen körülmények között.

Édesapja mit dolgozott?

–A tiszazugi bortermelők pinceszövetkezetének volt az ügynöke.
Kisteherautóval, sofőrrel járta az országot, és eladta a cég borait. Mikor
bejöttek a németek Ma­gyar­országra, már annyira elfogadott volt a zsidógyűlölet,
hogy alig kellett valamit csinálniuk, megtették ezt saját csendőreink meg
ismerőseink. Volt egy osztálytársam, akivel nyolc évig ültem egy padban, a
legjobb barátnőm volt, a szüleink is összejártak, négy házzal laktak arrébb.
Attól a perctől kezdve, hogy kiraktuk a sárga csillagot, az utcán nem ismertek
meg. Én köszöntem, ők meg elfordították a fejüket. Amikor megláttak, átmentek a
túloldalra. Mintha nem is emberek lennénk, hanem felesleges szemetek. Délben
ment ki anyám a piacra, és ha valaki emberségesen akart vele beszélni, azt csak
suttogva tette: menjen a piac mögötti utcába, oda viszem magának a csirkét, mert
itt nem adhatom oda, mert meglátják. Nem azt mondom, hogy ma pontosan itt
tartunk, de ha holnapután lenne egy „jó ürügy”, biztos a zsidókat kiáltanák ki
megint csak bűnbaknak. Éppen ma volt nálam egy asszony, akinek mind a két lánya
Ausztráliába készül. Kérdem tőle, miért? Ne viccelj, mondja, milyen jövő vár itt
rájuk? Jön majd a jobboldal Bayer Zsolttal, meg a gárdával. Ne áltassák magukat,
a gárda ugyanúgy masírozik most, mint akkor a leventék. Ott jöttek-mentek az
elemi iskolával szembeni területen, leginkább feketében, közben meg ezt
énekelték: „Akinek zsidó lány a babája, kössön kötelet a nyakára”. Milyen
hasonlóság kell még? Ma ugyanilyen rigmusokat kiabálnak a tüntetéseken az
árpádsávos, turulos, református, katolikus mély­magyarok.

Ezzel ön azt is mondja, hogy…

–Nem. Nem azt mondom, hogy össze fogják szedni a zsidókat, bevagonírozzák és
a halálgyárba viszik, de azt mondom, hogy lesz numerus clausus, csak nem úgy,
mint akkor, és nem is úgy fogják nevezni.

Annak idején ön szerint kik tudták azt, hova mennek valójában a vonatok?

–Meggyőződésem, hogy még a zsidó vezetők is tudták, csak nem figyelmeztettek
minket, hogy barmok, fussatok, szökjetek, amerre láttok. És tényleg, mint a
marhák mentünk engedelmesen a vágóhídra, mert elhittük, hogy munkára visznek.
Tizennégy éves korom óta dolgoztam, nem féltem a munkától, én is úgy
vigasztaltam a vagonban a beteg szüleimet, ne féljetek, én majd helyettetek is
dolgozni fogok. Elégtek a húgommal együtt, csak én maradtam meg a családból.
Száznyolcvanhárom zsidót vagoníroztak be Kun­szent­mártonból, és hárman jöttünk
vissza. Érti? Száznyolcvanan ott pusztultak.

Mennyi ideig volt Ausch­witzban?

–Pontosan hat hónapig. Annyiszor szerettem volna már elfelejteni azokat a
napokat, de az elmúlt hatvan évben nemhogy nem sikerült, de minden ott töltött
óra és nap – az égett emberi zsír semmihez sem hasonlítható émelyítő szaga, az
appeleken átszenvedett hajnalok, az enyhet adó napfelkelték, a megszokhatatlan
éhezések – idővel egyre élesebb és intenzívebb lett az emlékeimben. Mintha
tegnap történt volna, ahogy elváltam anyámtól, és fogtam a retiküljét, de
Men­gele őt arra küldte, engem meg a másik oldalra, és utánaszóltam, anya, ne
keresd a retikülödet, nálam van, majd odaadom. Emlékszem még a tekintetére,
riadt arcára. Soha többet nem láttam. Fürdeni vittek, rájuk gázt engedtek, ránk
vizet.

A táboron belül egymás között mennyire lehetett megélni vagy gyakorolni az
emberi tisztességet?

–Az éhségről nem tudok beszélni, mert ami ott volt, az egyszerűen
felfoghatatlan egy mai ember számára. Az már tisztesség volt, ha az egyik ember
nem lopta el a másik kenyéradagját. Nem verték meg, aki elvette, pedig a
legtöbbször ez az egyiknek életet jelentett, a másiknak halált. A legnagyobb
ünnep a zsidóknál a jóm kippúr volt, ezt az ünnepet igazán ott éltem át először,
mivel a családom nem volt vallásos. Ott viszont voltak vallásos zsidó asszonyok,
akik böjtöltek. Hiá­ba mondták nekik a többiek, te őrült, egyél, mert meghalsz.
Előt­tem állt egy asszony, akinek a kisfiát megölték, de őt meghagyták, ott
álltunk a cél appelen, a kis kenyéradagját szorongatta a kezében, de nem ette
meg, amíg a csillag föl nem jött.

Sok mindent hallottam és láttam már az appelről, de még most sem tudom, mi
az?

–Kora hajnalban, még sötétben és jéghidegben fölállítottak minket az
udvaron, ötös sorokban. Furcsa klímája volt Auschwitznak, hajnalban mínusz öt
fok volt, délben meg plusz harminc. Így álltunk ott hajnali négytől mezítláb,
egy szál semmiben. Számoltak minket, hosszan és sokan. Ha nem ugyanaz a szám
jött ki, újrakezdték, reggel hétig, nyolcig is álltunk. Féltek attól, hogy aki
megszökik, elviszi a hírt a táborról, ezért állandóan számoltak. Csak állva
támolyogtunk ott az éhségtől és a hidegtől. Aki összeesett, azt félholtra
verték, de volt, aki ott halt meg. Kérdezte az előbb, hogyan lehet jónak lenni.
Skarlátot kaptam, ami ott szörnyűség volt. Bevittek egy barakkba, ahol félholtak
feküdtek, és másnap reggel mindig mást láttam az ágyban. Akkor már tudtam, hogy
vannak gázkamrák. Feküdt mellettem egy nő, ugyanúgy beteg rabként, mint én, és
miután három nap múlva sem javultam, azt mondja nekem, lopjál ügyesen az
asztalról egy kevés hintőport, és porozd be a bőröd, hogy ne látszódjanak vörös
kiütések, és mondd, hogy meggyógyultál. Így szabadultam onnan, és lábon
kihordtam a skarlátot. Ha nem így teszek, mit gondol, kinek kell egy fertőző,
munkaképtelen zsidó Auschwitzban? Ennek a nőnek a jósága mentette meg az
életemet, amit soha nem felejtek el neki.

A férjével hol ismerkedett meg?

–Mikor megérkeztem Pestre, borzasztó körülményesen leutaztam
Kunszentmártonba. Volt még bennem egy halvány remény, hátha visszajött valaki a
régi barátaim közül, és megtaláltam azt a barátomat, aki négy évvel volt idősebb
nálam, apja-anyja neki is odaveszett, de ő megmenekült. Munkaszolgálatra vitték,
és valahogy hazakerült. Ő már hallotta, hogy élve maradtam, és ő is keresett
engem. Nagyon megörültünk egymásnak. Egyszer feljött hozzám azzal, hogy ha én is
akarom, házasodjunk össze. És akartam.

Jól döntött, Elza néni?

–A legjobban. Nagyon boldog házasságban éltünk, becsültük, szerettük és
óvtuk egymást, ahogy más senkit, ugyanígy a családunkat is. Ötvenhat évi
csodálatos házasság után 2002-ben halt meg a férjem Péter unokám karjai közt.
Igen, jól döntöttem. Gyönyörű volt ez az ötvenhat év. Tudja, lehet sok mindent
mondani az átkosra, de esküszöm magának az alatt a negyvenvalahány év alatt soha
senki nem zsidózott le. Arra viszont álmomban sem gondoltam, hogy hatvan évvel
Auschwitz után a fasizmus csírái újraélednek Magyarországon.

És mit tud tenni ellene?

–Én már nem sokat. De maguk még igen. Tessék a dolgokat néven nevezni. Aztán
meg kinevetni.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek