hetilap

Milyen értéket adhatok az unokáimnak, amit nem fognak tudni elvenni tőlük? A tudást, ami a fejükben, és az életet, ami a szívükben van Fotó: Somorjai László

– Mielőtt a magnót bekapcsoltam volna, nagyon őszintén azt mondta, nem tartja magát jó vállalkozónak, de erre csak pár éve jött rá, s azóta másra bízta vállalkozásai irányítását. Akkor mi az a m?faj, amit igazán tud? Melyik az az üzleti vagy pénzügyi szituáció, ahol a tehetsége leginkább megnyilvánul?

– Már egyetemista koromtól kezdve szinte minden héten van egy olyan ötletem, ami jó, ami megvalósult, ami működik, és pénzt hoz. Konstruktív és kreatív ember vagyok, egy-egy problémából úgy tudok kijönni, hogy a megoldáson még kettőt csavarok és plusz haszonnal megyek tovább. Ha padlóra is kerülök, nem tragédiaként élem meg, sőt beindul a fantáziám, és egyszerre több használható megoldást találok. A legsikeresebb ötleteim problémák közepette születtek. 

Mikor ezeket megvalósítottam, mindig a "pearo optimum" elvét alkalmaztam. Ez egy matematikai kifejezés, aminek a lényege a két vagy még több nyertes. Magyarországon leginkább zéróösszeg? játszmákat játszanak. Leülünk sakkozni, és ha én nyerek, akkor te vesztettél. Azaz olyan üzletek köttetnek, ahol ha az egyik jól jár, a másik veszít. Pedig úgy is lehet, hogy mindkét fél csak kapjon, és elégedetten álljanak föl. 

– Mint ismert befektető, adjon nekem tanácsot. Van egymillió forintom, most mibe lenne érdemes befektetni? 

– Nézze, egész életemben szinte egyetlen olyan befektetésem se volt nyereséges, amibe pénzt tettem. Pláne amibe sokat. Nyereséges az volt, amit kitaláltam, majd szinte pénz nélkül elkezdtem megvalósítani. Ilyen volt a Duna Holding nev? kétmillió forinttal induló vállalkozásom, ami nyolc évvel később tizenhétmilliárdos hasznot hozott. 

– Hogyan csinálta?

– Amikor először vezető lettem egy állami vállalatnál, jó pár hónapig – nem voltam lusta – mást se csináltam, mint végigolvastam az összes létező jogszabályt, azt is, ami nemcsak ránk, hanem a környezetünkre vagy a gazdaság más szereplőire vonatkozik. És kiderült, hogy vannak jogszabályok, amiket senki sem ismer, emiatt aztán nem is tudnak nyereségesen működni. 

– Magyarul sokkal több mindent megtehettek volna, mint amit megtettek? 

– Így van. Később aztán az én példám alapján definiálták a jogászok ezt a kifejezést, hogy privatizációs lízing. 

– Ez hasonló egy autó lízingeléséhez? 

– Igen. Nulla forinttal haza tud vinni egy autót, ha lízingeli, amit ha akar, taxiként is használhat, és ez a vállalkozása hoz majd annyi hasznot, amiből kifizetheti lassan az autó árát. Én ezt tettem annak idején gyárakkal és állami vállalatokkal. 

– 1988-89-ben? Egy forint nélkül? 

– Igen. Azt mondtam egy állami cégnek, amelynek volt mondjuk egymilliárd forint vagyona, hogy megvenném a vállalatod felét ötszázmillióért. Jó, de nekem nincs ötszázmillióm. Nem baj, de te adhatsz nekem ötszázmilliót kölcsön úgy, hogy ekkora értékben átadsz a gyárad eszközparkjából, amit én lízingelek, tehát amit majd én működtetek, és hasznot termelek vele. Majd ebből a haszonból öt év alatt visszafizetem neked az ötszázmilliót, és adok neked még pluszba háromszázat. Azt mondta erre a gyár, kezet rá. Mindketten jól jártunk. Egy vegetáló, hatékonytalanul működő céget elkezdtem a saját eszközeivel jól működtetni, megsokszoroztam a hatékonyságát, így a gyárnál maradt vagyonrész is minimum a dupláját érte, és én is meggazdagodtam. És öt év után a gyár fele, amit addig csak lízingeltem, az én tulajdonomba került. 

– Ha jól értem, ez tulajdonképpen készpénz nélküli, mondhatnám virtuális vásárlás volt.

– Így is mondhatjuk, mivel a pénz csak könyvvitelileg mozgott. Ez a konstrukció ma már bevett gyakorlat, de akkor én csináltam először. Ezt az ötletet egy hetilap újságírójának az idő tájt elmondtam, majd a kilencvenes évek közepén kapok egy levelet: "Tamás úr, megértettem azt a konstrukciót, amit ön az interjúban elmondott. Saját munkahelyemen, ahol alkalmazott voltam, az ön privatizációs technikáját követve ma tulajdonos vagyok. Köszönöm." 

– Budapest kulturális és oktatási életét új értékekkel gazdagító mecénási tevékenységéért Pro Urbe díjat is kapott. Hogyan lesz egy sikeres vállalkozóból főiskolát alapító főigazgató?

– A Duna Holdingnál a vezetőimmel (hat-nyolc emberrel) minden délután pár órát tanácskoztunk, majd egymás ötleteiből sikeres üzletek születtek. Akkor fogant meg az ötlet, hogy ezt az üzleti tanácsadó tanfolyamot létre lehetne hozni nagyban is, hiszen a Duna Holding egy üzletképző szellemi műhely volt kicsiben. Az akkori alkalmazottaim jelentős részének ma is sikeresen működő vállalkozásai vannak, és ott látom sokukat a leggazdagabb magyar százas listáján. Mint ahogy az iskola diákjai közül is sokan bekerültek a legsikeresebb ötven fiatal közé. Bármelyik végzett diákom, ha bejön hozzám egy remek ötlettel, amiben én is jó üzletet érzek, azt finanszírozom, persze nem karitatív alapon, jöjjön csak az iskolának is egy kis pénz belőle. 

Vagyonom egy részét ebbe az iskolába tettem, ami nem biztos, hogy anyagilag meg fog térülni. Nem kötelező mindig mindennek anyagilag is megtérülni. Ha erről az egyetemről minden évben néhány száz olyan fiatal kerül ki, aki a következő évtizedben meghatározza Magyarország közéletét, fejlődési irányát, gazdasági életét, az számomra a leggyönyör?bb megtérülés.

– A magyar társadalom nem nézi rossz szemmel a közel nyolcszázezer forint tandíjas elit magánfőiskolát?

– Az, hogy a szocializmus negyven éve alatt ingyenes volt a felsőoktatás – magunk között szólva – butaság. Az a fiatal, aki nem tanult tovább, hanem beállt dolgozni, az adójából fizette a továbbtanulók tandíját. Mert mi az, hogy az állam fizette? Az államnak egy forintja sincs, csak a keresők, jövedelemmel rendelkezők adójából van annyi pénze, amennyit elvesz. Mi ezért a nyolcszázezer forintért a magyar diploma mellé angol diplomát is adunk; ebből a nyolcszázezer forintból fizetjük Oxfordot, hogy magáénak tudja a mi diplománkat is; ebben a tandíjban benne van két idegen nyelv és egy féléves külföldi ösztöndíj. Világszínvonalú képzést adunk, és ugyanilyen szinten követelünk is. 

– A pénzről, a meggazdagodásról, a sikerről az iskolának mi a mondandója? 

– Tragédia, hogy ma Magyarországon úgy le tud érettségizni valaki kitűnő eredménnyel is, hogy egyetlen tanítást sem kap a pénzről, pedig ma már egy hatéves gyerek is gyűjti a zsebpénzt, később pedig idejének és energiájának egy jelentős részét azzal tölti, hogy többje legyen. Ha mindent leszűkítek pár lényeges területre és azt is tovább szűkítem, azt kell mondjam: a kommunikációról való tudást tartom a legfontosabbnak. El kell tudni adni. 

– Mit?

– Nem mit, kit. Magamat. És csak utána a termékemet. Hogyan, mikor tudom eladni magam? Ha tudok olyan érték? terméket, szolgáltatást adni, ami majdhogynem én vagyok. Mert nézze csak meg, egész életünk folyamatos eladás, eladjuk a főnökünknek, munkatársunknak, kormánynak, gyerekünknek a filozófiánkat, gondolatainkat, tehetségünket, hitünket, termékeinket. Ezzel egyidejűleg folyamatos vásárlók is vagyunk, és aki megtanul értéket eladni, az értéket fog vásárolni is. 

– Ne haragudjon, a "mindent el kell tudni adni" filozófiába az is benne foglaltatik, hogy ha a szemetet kellő esztétikával becsomagoljuk, akkor azt értékként eladhatjuk? Minden a marketing és minden a csomagolás?

– Én nem ezt mondtam, hanem azt – és ez ennek az üzletfilozófiának a lényege –, hogy saját magamat kell eladni, hiszen én magam vagyok az, aki a leghitelesebben képviselem, sőt meg is testesítem azt a tudást, árut, gondolatot, tapasztalatot, amit el akarok adni. Maradjunk a szemetes példánál. Maga szerint el lehet adni a szemetet? 

– Szerintem el. 

– Szerintem meg nem. Tudniillik – és itt jövök a képbe én, mint kreatív ötletgyáros –, aki meglátja azt, hogy a szemétből bioenergiát lehet előállítani, az már nem szemetet, hanem értéket fog eladni. Így válhat a szemétből egy ötlet, egy intuíció, és a spiritusz által érték. 

– A politikába direkt vagy véletlenségből nem gabalyodott bele? 

– Én belemásztam volna, de a sors vagy a véletlen bölcsebb volt nálam. Horn megkért ‘95 körül, hogy ad alám egy egész minisztériumot, csak vezényeljem le a privatizációt. Elvállaltam, de mondtam neki, hogyha mindent eladok, amit akartok, engem három hónapon belül meg fognak támadni, és akkor te ki fogsz engem rúgni. Hogy miért? Mert ismert privatizációs szakember vagyok, és köztudottan ebből gazdagodtam meg, mindez azzal tetézve, hogy zsidó vagyok. Ráadásul Bokros pénzügyminisztersége alatt történne mindez. Bízzál bennem, mondta Gyula. Másnap felhív Pető Iván telefonon – akkor ő volt az SZDSZ elnöke –: Tudod, hogy nagyon kedvelünk, de ezt az SZDSZ nem engedheti meg magának. Nem tudunk támogatni. 

– De hát miért? 

– Én is ezt kérdeztem tőle. Azt mondja, mert köztudott, hogy te mindig is a privatizációval foglalkoztál. Jó, legközelebb majd akkor hívjatok, mondom neki, ha kultuszminiszterre lesz szükségetek, mert ahhoz nem értek. 

– Gyakran szembesül, szembesítik etnikai hovatartozásával?

– Szüleim családjának zöme nem jött haza Auschwitzból. A szüleim úgy próbálták feldolgozni ezt a traumát, hogy soha nem beszéltek róla, tabutéma volt. Tizenkilenc éves koromban Moszkvában, ahova egyetemre jártam, a metróaluljáróban egy megrázó szituációban "kaptam hírt" a származásomról. 

– Elmondaná? 

– Egy részeg dülöngélő ember felém mutogatva kiabálni kezdett, hogy zsidó, zsidó és közeledett hadonászva az arcom felé. Erre én semmit sem értve és megriadva elkezdtem futni előle. Ő tovább kiabálva utánam eredt. Két rendőr tudta csak leállítani, akkor lecsillapodott, én meg szinte kábultan hazamentem a kollégiumba. Anyámat, aki ma is él, kivégezték a nyilasok, de túlélte. Nővér volt egy budai kórházban, egyik hajnalon egy fiatal nyilas kivezényelt egy tucat embert a kórház kertjébe, köztük anyámat. Levetkőztette őket és egy sorozattal mindenkit fejbe lőtt. Anyám nem érzett a testén lövést és fájdalmat se, de az életösztöneitől vezérelve a többiekre esett, mintha ő is meghalt volna. Később kiderült, hogy csak a haját érte a golyó. Három óráig feküdt majdnem meztelenül a halottak között, mire föl mert állni és úgy, ahogy volt, elment egy ismerőséhez, aki aztán bújtatta őt. 

– A szülei hogyan élték meg a sikerét? 

– Mindketten a valamikori kommunista párt tagjai voltak, anyukám a mai napig szocialista. Aztán jött a politikai, gazdasági rendszerváltás, és a gyerekük egyszer csak tőkés lett. Apukám ezt sosem értette meg, az ő lelkébe ez már nem tudott beleférni. Egész életében őszintén hitt a szocializmusban, a "mindnyájan egyenlőek vagyunk" eszméjében, és egyszer csak a fiuk egy egészen más rendszer – nevezetesen a kapitalizmus – logikája alapján boldogult. 

– Unokáit mire próbálja tanítani? Gazdagságra? Sikerre? 

– Boldogságra. És életben maradásra. Lehet, hogy viccesen hangzik tőlem, a pénz nem minden, de ami minden, az nagyon sokba kerül. A zsidókat kezdettől fogva üldözték, kizárták, elzavarták mindenhonnan, ezenkívül mindig el is pusztították őket. Milyen értéket adhatok az unokáimnak, amit nem fognak tudni elvenni tőlük? A tudást, ami a fejükben, és az életet, ami a szívükben van.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek