hetilap

"Isten nem azért teremtette a méhemet, hogy kivegyék, hanem hogy élő magzatokat hordjak ki benne" Fotók: Somorjai L.

– Az utolsó előtti gyermekemmel, Emánuellel tizenkilenc hetes terhes voltam. Már tizenöt hetesen megmozdult, éreztem, mikor rúgkapál, áldottam és vártam. Beszéltem hozzá, mikor csintalankodott: "Nyugodj meg, kicsikém!" Aztán egy rutinvizsgálat során kiderült, méhnyakrákom van. 

– Addig semmit nem vett észre, nem voltak fájdalmai?

– Nem. Előtte is voltam többször szűrésen, de valahogy ez ilyen gyorsan alakulhatott ki. Azt mondták, el kell venni, mert veszélyes lehet mindkettőnk számára, húszhetes koráig simán megtehetjük – mondták a kórházban. De úgy döntöttem, nem engedem, mindenképpen megtartom. Az orvos felajánlotta, csinál egy olyan operációt, hogy megnyesi a méhszájat, és kivágja a rákos részt. Bíztam abban, hogy ezzel minden rendbe jön. Megműtöttek. Hat hét múlva szövettani vizsgálatra mentem, ahol kiderült, újra ott vannak a rákos sejtek. 

– De igen, csak a metszéspontokon maradhattak még, és azok gyorsan elburjánzottak. Odalett a hitem, a nyugalmam, és ahogy teltek a napok, egyre jobban azt éreztem, halált készített nekem, aki ezt elkészítette. Ekkor már huszonhat hetes terhes voltam, és az orvos állandóan éreztette nemtetszését: miért harcolok a gyerek életéért, van már otthon hét. Tizennégy hét múlva megszületett Emánuel, négy kiló húsz dekával, egészségesen. 

– Császárral?

– Mind a nyolc simán született, és mindegyik nagy súllyal. Otthon el voltam foglalva a babázással, volt még három picikém Emánuel mellett: egy hétéves, egy ötéves és a másfél éves Anna. Persze ott voltak a nagyobbak is, nem tudtam eljutni az orvoshoz. 

– Vidéken lakik?

– Nagykátán. Közben egy kedves ismerősöm állandóan nyüstölt, hogy menjek vissza a klinikára, nézessem meg magam. Szinte kétnaponta felhívott. Nehezen tudtam segítséget fogadni, mert a nyolc gyermek hallatára mindenki megriadt és
visszamondta. A fiúk ráadásul olyan elevenek, hogy mikor játszunk, néha még engem is kizárnak a házból. Ugyanez a hölgyismerősöm szerzett egy másik orvost. Volt egy hallatlanul kedves és fiatal doktornő ismerőse, az István kórház szülészetén, Petik Dóra. Időpontot egyeztetett vele, sőt, szerzett egy segítőt is, aki vigyázott addig a gyerekekre, amíg odavoltam. A szövettani vizsgálat már mindenhol rákos sejteket mutatott ki, majd a doktornő elvégezte a többi vizsgálatot is. Az eredmény: ki kell venni a méhemet, mert csak így tudunk megszabadulni a ráktól. Volt már nyolc egészséges gyermekem, elvileg ettől a hírtől nem kellett volna annyira kikészülnöm, de mégis ez történt. Annyira zaklatott lettem, mint még soha, akkor még nem tudtam, miért. Azt mondtam, nem hiszem, hogy szemétre való testrész lenne a méhem. Nem hiszem, hogy Isten azért teremtette, hogy kivegyék, hanem hogy élő magzatokat hordjak ki benne. Hergeltem magam, és egyre idegesebb lettem. Kijelölték a műtét napját is, nem tudtam mit csinálni, beleegyeztem. A műtét előtti héten be kellett jönnöm elővizsgálatokra. Vér, citológia, ultrahang, satöbbi. Ahogy vizsgál a doktornő, egyszer csak megáll, megváltozik az arca, aztán újra vizsgál. Ránéztem. Azt mondja, egy élő gyermek van a méhemben, körülbelül öthetes lehet. Én, mint akit leforráztak. Olyan sírógörcs jött rám, hogy kitessékeltek a vizsgálóból, leültettek, majd adtak egy injekciót. A doktornő azonnal rájött, miért sírok, és bement a professzor úrhoz. Nagyon egyedül voltam, ráadásul a férjem sem akart már több gyereket. Bekísértek egy szobába, és csak arra emlékszem, hogy a professzor előttem áll és azt mondja, megmenthető a gyermek.

– Hogyan?

– Egyszerűen mindent kivágnak, ami rákos, fertőzött, és a méh megmaradt részét a babával együtt bevarrják. Ha ki tudom hordani, és ha mindketten egészségesek maradunk, akkor császárral megszülöm. Azt csak a műtét előtti délelőtt tudtam meg, hogy ilyen típusú beavatkozást még nem csináltak, és lehet, hogy én is, a baba is ott maradunk az asztalon. A
professzor úr mindent megtett, amit egy orvos megtehet. De a műtét előtti este kiszöktem a kórházból a gyülekezetbe, hogy imádkozzanak értem, a Nagyvárad térről csak négy metrómegálló volt a Gyömrői út. Mikor vége lett az istentiszteletnek, odavittek a pásztor feleségéhez, aki leültetett, és hosszan imádkozott értem. Meglepődve hallgatta, milyen nagy dologra vállalkozom, azt mondta, bátor, erős asszony vagyok. Aztán a pásztor is imádkozott, és visszaszöktem a kórházba. Másnap reggel kilenckor vittek be a műtőbe és négykor hoztak ki. Sikerült. A következő reggelen betoltak a szobámba egy ultrahangkészüléket, a monitort felém fordították és nézhettem a babámat. Ez erőt adott, hálás voltam Istennek, az orvosoknak, a gyülekezetnek. De a bajoknak nem lett vége. A műtét utáni negyedik napon először az egyik, aztán a másik vesém mondta fel a szolgálatot. A hatórás műtét alatt kipakolták és kipányvázták a szerveimet, amit a vesém nagyon rosszul tűrt. Átszállítottak az urológiára. Az, hogy a vizelet nem tudott kijönni belőlem, olyan elmondhatatlan fájdalmat okozott, amit csak morfiummal tudtak csillapítani. Kanül, katéter mindenhol, végül egy csövön kivezették a vizeletet az oldalamra. A cső végén egy zacskó volt, amit a szoknyámhoz, a nadrágomhoz kellett tűznöm. A gyerekek miatt később hazaengedtek a szülésig, ekkor már tizennégy hetes volt a baba. Folyamatosan vizsgálták a vesémet, és mindig találtak valami rendellenességet, ami miatt nem lehetett az eredeti állapotot visszaállítani. Otthon a gyerekekkel rengeteg tennivalóm volt, sokszor beleakadtam valamibe, vagy megrángatták a szoknyámat és a cső többször kitépődött a bőrömből. Ilyenkor rohanás a kórházba – nőgyógyászatra vagy az urológiára –, negyvenfokos láz, visszavarrás, és mikor rendbe jöttem, utazás vissza Nagykátára. Ez háromszor is megtörtént. A doktornő kérlelt ugyan, hogy feküdjek be, de ezt nem tudtam megoldani, nem hagyhattam a férjemre annyi gyereket. Közben ő bejárt dolgozni a Richter Gedeon gyárba, ott targoncás. Tudtam a Bibliából, hogy a hűség és a vese valahogy összefüggenek egymással. Egyik este, mikor másnap kontrollra kellett mennem, így imádkoztam: Istenem, vedd le a testemről ezt a koloncot, ezt a kellemetlen, fájdalmas ny?göt. Én hűséges vagyok a férjemhez, a gyerekeimhez, a gyülekezetemhez, a testvéreimhez, ezért nincs joga a betegségnek a veséimet gyötörni. Másnap, a vizsgálaton megszüntették a kivezetést, mert egészségesnek találták annyira a veséimet, hogy magától működjenek. Úgy is lett. A doktornő, mivel erősnek talált, próbálta minél jobban kitolni a szülés idejét, hogy a baba tüdeje is beérjen. 

Ani, az édesanya. Egy gyönyör? kislányt tettek a mellemre. Zoét, a kilencediket 

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek