hetilap

"Úgy indult ez az egész, hogy boldogabb legyek…" Fotó: Somorjai L.

– Hány éves korodban nyomtál először drogot?

– Tizenegynéhány éves korom táján, a hetvenes évek végén. Már nem emlékszem, hogy bulin voltunk vagy koncerten, Parkánt vettünk be, ez komoly kábítószernek számított akkor, magas volt az LSD-tartalma.

– Emlékszel a hatására?

– Érzéki csalódásaim voltak, és homályos, de ugyanakkor színes volt minden. Olyan volt, mintha egy keverőpult lett volna a fejemben és a gombokat összevissza tekerték volna. Változó gyakorisággal szedtem ezt nyolcvankettőig. 

– És utána?

– Betörés, csalás, lopás, szinte mindent csináltam, amiből pénz jött, de kilencvenegyig kábítószerhez nem nyúltam. 

– Ugorjunk kilencvenegyre.

– Kilencvenegy márciusában kezdődött, akkoriban a kábítószerezés meg az erről való tudás gyerekcipőben volt. Komoly, divatos kábítószerek akkor még újdonságnak számítottak. Minden beszerezhető kábítószert kipróbáltam, de rövid időn belül a heroinnál lyukadtam ki. Akkor még nem tűvel nyomtam, hanem orrba szívtam. 

– Konkrétan milyen élményre vágytál, le tudnád írni?

– Semmi elképzelésem nem volt, csak egy hatalmas kíváncsiság, hogy én is kipróbáljam, mint a többiek. A heroin az egyik legbecsapósabb anyag. Mire vágyik az ember a legjobban? A boldogságra. Szívás után mindennek örültem, minden szép volt, semmi sem bántott, minden és mindenki kedvesnek tűnt, nem voltak gondjaim és problémáim. 

– Lemennek a terhek olyankor, vagy megoldottnak látod a problémáidat?

– Nem, csak nem éreztem a problémák súlyát és azoknak a tetteknek a súlyát sem, amiket ilyen állapotban elkövettem. Az opiátok növelik az örömérzetet, mindennek örülök, akár süt a nap, akár esik az eső. Legtöbbünknek az az élet, amit éltünk, szürke volt, sivár és unalmas. Persze ez becsapás volt, semmi nem jött rendbe, sőt ellenkezőleg. 

– Ekkor még fogyasztó voltál?

– Igen. Eleinte csak hétvégeken szívogattunk, aztán a baráti körben valakinél mindig maradt belőle, és akkor az unalmas hétfő délutánokon meg kedd délelőttökön, mit kéne csinálni, menjünk és szívjunk. 

– Mennyi idő múlva lettél függő?

– Két hónap alatt. De úgy, hogy akkor már hetente négy alkalommal használtam.

– Miből vetted észre, hogy függő lettél?

– Ha már három napig véletlenül nem szívtam, elvonási tüneteket vettem észre magamon.

– Ezek mik?

– Először úgy jelentkezik, mintha influenzás lennék. Folyik az orrom, a szemem, fájnak az ízületeim, fáradékonyság, ráz a hideg, és olyan, mintha lázas lennék. Letargikus a hangulatom. Először azt hittem, megfáztam. Kérdezte az egyik haverom, mikor szívtál utoljára. Három napja, mondom. Azt mondja, akkor ez elvonási tünet. Nem akartam elhinni. Na jó, szívj egy csíkot, meglátod, hogy elmúlnak a tünetek, mondja. Beszívtam, azonnal elmúltak. 

– És utána?

– Azt mondtam, akkor most kell megállni. Csakhogy az ember mindig talál indokot.

– Nem értem.

– Ezt úgy lehet megállni, hogy négy-öt napra bezárod magad egy szobába. Bármilyen tüneteid vannak, bárhogy kaparod a falat, bárki keres, bármit érzel, addig nem jöhetsz ki a szobából, amíg ezek az "influenzás, depressziós" tünetek el nem múlnak. Csakhogy mindig azt mondtam, ma tárgyalnom kell az ügyvéddel, ma le kell vezetnem ötszáz kilométert, ma ez vagy az az izé van, így nem tudok bezárkózni a lakásba. Majd a jövő héten. Ez hónapokig, évekig is eltolódhat. Egy idő után már masszív függő voltam, és mindennap már kétszer kellett szívnom. 

– Hány éves voltál akkor?

– Huszonöt. Ez ment két évig, de addigra már napi két grammot kellett szívnom, hogy ne legyen elvonásom. 

– Könny? volt beszerezni?

– Akkoriban nem volt még ilyen jól működő terjesztői kör, mint mostanában. Mikor megfogtak egy nagyobb szállítmányt, nehezebben lehetett hozzájutni. Gondot okozott annak idején a fogyasztóknak a ramadán hónapja is. Az anyag túlnyomó többsége iszlám területekről jön, Afganisztánból, Törökországból és Románián, Bulgárián keresztül. 

– Ez most is probléma?

– Nem, ma már úgy betárazzák magukat a terjesztők, úgy rákészülnek, hogy nem gond.

– Mennyibe került akkor egy gramm?

– Négyezer forint körül.

– Akkor az napi nyolcezer forint, az durván havi negyedmillió. Honnan volt rá pénzed?

– Ami volt, azt feléltem akkorra, kettő lakás, két autó, volt egy üzletem, egy butik, volt megtakarított pénzem és aranytartalékom.

– Mennyi maradt?

– Annyi maradt, hogy napról napra valahogy megéltem; üzlet, arany, pénz, lakás, minden elment, egy ócska lukban laktam.

– Ekkor még mindig csak fogyasztó voltál?

– Igen.

– Hogyan lettél díler?

– Sok haverom meg ismerősöm mondta, hogy mikor mész, vegyél nekem is, és ideadták a pénzt. Azt mondtam, hogy jó, szerzek, de akkor egy kicsit adjatok belőle. Így az én napi adagom már ingyen volt. De van, amikor a kispénz? drogosok naponta kétszer is mennek anyagért. Úgy voltam vele, dehogy fogok én kétszer szaladgálni a haverok miatt, veszek tizenöt-húsz adagot, és kiporciózom nekik. Így már volt egy kis pénzem is. Következő alkalommal még több adagot vettem, mondjuk ötven, száz adagot, de akkor már komolyan alkudtam az árból. A távolabbi ismeretségi körben is egyre többen rájöttek, hogy tőlem is tudnak venni. 

– A díler egyben mindig fogyasztó is?

– Nem ismertem olyan dílert, aki nem szívta keményen. A legtöbben minden hasznot elszívnak. Vagy szúrnak. Akkor én már heroint kokainnal kevertem. 

– Mikor szúrtad magad először?

– Kilencvenhárom karácsonyán. 

– Miért?

– Abból a megfontolásból, hogy akkor éppen nem volt pénzem, és így két gramm is szúrva elég volt négy napig. 

– Ez intenzívebb élmény, mintha szívod?

– Jóval. Koncentráltan a vérbe kerül a teljes anyag. Mikor beszúrod, van egy néhány másodpercig tartó eufórikus érzés. Ez a flash. Sokan azért halnak meg, mert ezt a pár másodpercet minél hosszabbá akarják tenni, túllövik magukat.

– Beszélj a flashről.

– Az a lényege, hogy amit az első másodpercekben érzel, arról azt hiszed, hogy jó dolog, mert pluszokat kapsz, könnyűnek érzed magad, szabadnak, lazának. Egy-két percig így is van, egyszer csak visszazuhansz az alapszintre, az szintén kábítószeres szint, csak akkor már a flash előtti szint unalmasnak és szürkének tűnik, mintha nem is szúrtál volna. Ezért vágyódsz megint a flashre. Az alapadagot ezért állandóan növeled, aztán egy pont után egészen észrevétlenül, mondjuk két hónap után, minden átfordul teljesen az ellenkezőjébe. Nem szabadságot ad, hanem rabságot. Az örömből depresszió lesz, félelem, őrjöngés. Egy pont után mindent ennek rendelsz alá, nem tudsz normálisan gondolkozni, és a heroint szolgálod. Nem tudsz nélküle élni, illetve mikor beadod és jön a flash, akkor tíz másodpercig elviselhető az élet. Az első napokban heroinnal a szexet is jobban élvezed, hosszabb ideig tart. De ahogy rászoktál, már az sem működik. Egyszerűen nem kívánod, elmúlik a vágy. Semmit sem kívánsz, csak a heroint. Minden elé van helyezve, a kajád elé, családod elé, szerelmed elé, munkád elé. És semmilyen pénz nem elég rá. Volt egy barátom, aki a kilencvenes években két-háromszáz millió forintnyi vagyonnal rendelkezett, komoly üzlethálózata volt. Most haveroknál lakik, ha éppen befogadják. Csöves lett. Több ilyen is van, azok közül, aki egyáltalán még élnek. Legtöbben túladagolásban haltak meg.

– Hogyan buktál le?

– Egy hónapon belül megfogtak három-négy fogyasztót, akiknél találtak anyagot, kiszedték belőlük, hogy tőlem vették. 

– Azonnal beköptek?

– Megverték vagy megfenyegették őket, de a legegyszer?bb módszer az, hogy berakják a fogdába, nem kap anyagot, így belehúzzák az elvonásba. És azt mondják nekik, ha mindent elmondanak, olyan kábszert kapnak, amilyet akarnak. A rendőrség így már tudta a nevemet. Akkor volt egy komoly hajtóvadászat, ahol körülbelül harminc embert vittek be, köztük engem is.

– Lakásból?

– Nem, egy környékről.

– Ez egy kábítószeres környék volt?

– Igen, ennek a központja akkoriban a Blaha és az Astoria közötti kisebb bárokban, presszókban volt. Bekapcsolódtak külföldi rendőrök is, azt akarták az egészből kihozni, hogy kiiktatták és börtönbe tették a legnagyobb magyar kábítószer-hálózatot. Ez nem így volt, nem szűnt meg semmi. Másnap kétszer annyi ember árulta tovább az anyagot.

– Mit csináltál, mikor elfogtak?

– Éppen dolgoztam. Kommandósok, persze nem kommandós ruhában, már két napja beépültek a megfelelő helyre, eldugott, lesötétített autóban ültek, presszóban kávéztak, az utcák szélén álltak, mint csövesek. Dél körül, miután az egyik vevőnek a kocsijában átadtam az anyagot és eltettem a pénzt, amikor kiszálltam, abban a pillanatban rám ugrottak. Előzetesben voltam tíz hónapot. Ez már kilencvenötben volt. 

– Ez alatt a tíz hónap alatt nem jutottál anyaghoz? 

– Egyszer sem. Mikor nagyon rosszul voltam, kórházba vittek, nyugtatókkal meg gyógyszerekkel segítettek valamelyest. A fizikális tünetek elmúltak, de a pszichések megmaradtak. Mikor tíz hónap után kiengedtek a Markóból, délután négykor jöttem ki a kapun, és fél ötkor már szívtam. A Nyugati felé mentem a villamoshoz, és útközben találkoztam egy ismerőssel, aki éppen akkor jött a vételből, és bőven volt nála.

– Bent kilenc hónapig nem volt benned anyag. Abban hittél, hogy sikerült leszokni?

– Nem hittem, talán reméltem.

– Kijöveteled órájában tudtad, hogy fél órán belül heroin lesz benned?

– Tartottam tőle. Egy év múlva kezdődtek el a tárgyalások. 

– Ezalatt végig szúrtad magadat és dílerkedtél is?

– Szúrtam, de a dílerkedést már nem csináltam olyan intenzíven. Inkább láncszem voltam a kereskedők és a dílerek között. Elkezdődött a tárgyalás, de a nyolcadik tárgyalási napon újra letartóztattak. 

– Miért?

– Sütött rólam, hogy újra tele vagyok anyaggal. Megint előzetesben voltam egy évig, mire meglett az ítélet.

– Mennyit kaptál?

– Négy évet. De mikor be kellett volna vonulni, nem vonultam be. Egy évig köröztek, mire elkaptak. Leültem a hátramaradt éveket. 

– A börtönben szívtál?

– Füveztem.

– Be lehetett vinni?

– Meg lehetett szerezni, volt ott minden.

– Miért nem heroint szúrtál, nem volt rá pénzed?

– De az is volt, csak akkor már nagyon le akartam szokni.

– Melyik börtön volt?

– Egy vidéki börtön. 

– És leszoktál?

– Abszolút. Két és fél éve semmilyen kábítószerhez nem nyúltam, nem is kívánom, és jól vagyok nélküle. 

– Magadtól?

– Igen.

– Hogyan?

– Nagyon sokszor voltak kísértések, de hála Istennek mindig sikerült ellenállnom, már ez nem is esik nehezemre. Ma már tényleg belőlem jön a "nem". Tíz éve nagyon sokszor próbálkoztam. Komolyan is és komolytalanul is. Tudtam, hogy hol vannak a buktatók, a visszaesés buktatói, tudtam, mit kell elkerülni. Többször voltam komoly orvosok segítségével elvonón, szinte mindent megpróbáltam, de nem sok eredménnyel. Ennél az utolsó hosszú börtönnél egyedül voltam a cellában egy hónapig. Anyag sehol, végig tudtam gondolni az életemet. Az élettársam, az első és utolsó nagy szerelmem, elhagyott, amikor a lakásaim rámentek a heroinra. Akkor már nyolc éve nem hallottam róla. Két lányom van tőle, egy 18 és egy 11 éves, velük sem tudtam, hogy mi van. Úgy indult ez az egész, hogy boldogabb legyek, most meg itt ülök, nincs semmim és senkim, és senkinek sem hiányzom. Aztán két hónap után jöttek a cellatársaim és megkínáltak heroinnal, ráadásul ingyen. És nem fogadtam el. Azt gondoltam, ha itt nem bírom megállni, akkor kint hogyan. Lehúztam a büntetést, és a végére még a szervezetem is mintha megtisztult volna. Két és fél éve szabadultam, és azóta szabad vagyok a drogtól is. A börtön után újra összejöttem az élettársammal, együtt élünk. Megint szerelmesek vagyunk. 

– Mi van a 18 éves lányoddal?

– Az idén nyáron édesanyám sajnos meghalt, a temetés előtt pár nappal felhívott a lányom, hogy eljöhet-e a temetésre. Eljött. Azóta együtt vagyunk és családként élünk mind a négyen. Tavasszal lesz az esküvőnk.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek