hetilap

Nagy József: " Ott úgy járnak lóháton az emberek, mint itt kerékpáron"
    Fotó: N. J.

– Lehetséges, hogy Julianus barát óta először lépett európai evangélista
Kirgizföldre?

– Lehetséges, sőt először történt meg ennek az országnak a történelmében,
hogy Jézus Krisztus evangéliumát ilyen módon, ahogy én tettem, hirdették az utcákon,
tereken, falvakban, hegyekben, városokban.

A kirgiz színész Szása Barbakin meghívására utaztunk hazájukba az evangéliumot
hirdetni. Kirgiziában ugyanis törvény tiltja, hogy az utcán Istenről beszéljenek és
az evangéliumot hirdessék. Ezért hivatalosan utcaszínházi előadásokat csináltunk.
Ott az állam nem is a muzulmánokkal, hanem inkább a pravoszláv egyházzal van összefonódva.
Ott azt gondolják sokan, hogy Jézus egy derék orosz ember volt. Mohamed meg egy még
derekabb kirgiz. Meg kellett magyaráznom sokuknak, hogy Jézus nem orosz, nem magyar, nem
is amerikai, nem is német, hanem Jézus zsidó, emberi szempontból. Amúgy meg egy
mennyei lény.

– Milyenek a tájak, milyen a közlekedés?

– A természet – az csodálatos, lélegzetelállítóan szép. Olyan, amilyet
csak a mesefilmekben lehet látni. Az utak meg olyanok, hogy mész egy lépést, nagy gödör,
megint mész egy lépést, megint nagy gödör. Vagy mész a nemzetközi főúton, egyszer
csak egy félméteres szintkülönbséggel folytatódik tovább az út, minden jelzés nélkül.
A fekvőrendőrök meg olyanok a nagyvárosokban, hogy egy négyszázas acélcsövet
keresztberaknak az úton, leaszfaltozzák, persze te látni nem látsz rajta semmit, mert
nem festik más színűre, aztán rámész kocsival, és úgy buksz az árokba, mint a
varnyú az érett tökre.

– Az emberek hogy élnek?

– Az átlagkeresetek húsz dollár körül vannak. Az emberek nyomorognak, elképesztően
szegények, legtöbbjük szó szerint éhkoppon van. Az iszlám már ott volt Kirgizisztánban
az 1600-as évek végén, de nem volt akkor négy-öt mecsetnél több az egész országban.
Most meg például csak a rendszerváltás után ötszáz új mecset épült, különösen
a déli részen. Mikor aztán megnéztem ezeket a mecseteket, templomokat közelről, belülről,
csak néztem, mint bivaly a villanyorgonát. Tele vannak arannyal, műkincsekkel, elképzelhetetlen
pazarság és kincs az épületeken kívül-belül. Mondom, éhkoppon vannak, közben a
vallással próbálják az embereket elkábítani. A halottkultusz és a sámánizmus
nagyon rányomja a bélyegét a pravoszlávra és az iszlámra is. A halottaknak például
sokkal nagyobb tiszteletet adnak, mint az élőknek. Sokkal szebbek, nagyobbak a temetők,
a kripták, mint a házak, amikben laknak. Ahogy erősödik ez a két vallás, az
embereket annál inkább a múltba vezetik vissza. Sokan ezért menekülnek innen
Oroszországba, Izraelbe, Németországba, hiszen aki gondolkodik, látja, hogy a múltból
nem lehet megélni, és nem oda kell visszamenni, hanem a jövőbe, mert az lesz az élet.
Azt vettem észre ezalatt a három hét alatt, hogy az ország vezetőinek nem az az érdekük,
hogy az emberek Istent személyesen megismerjék, hanem hogy a nacionalizmust megerősítsék
bennük.

– Találkoztál ismerősökkel, vagy esetleg magyarokkal?

– Tahmag városában hirdettük az evangéliumot – ez a szó, hogy Tahmag azt
jelenti, "üsd-vágd" –, és a végén odajön hozzám egy nagyon idős aszszony,
azt mondja: "Nagy hatással volt rám, amit mondott, tudja, maga a második magyar,
akivel beszélgettem ebben az évszázadban, de maga most nagyobb hatással volt rám,
mint az első." Ki volt az első? – kérdeztem. Azt mondja: "Rákosi Mátyás. A
felesége kirgiz volt, és ott élt száműzetésben Rákosi, ahol én kislány voltam."


– A hatóságokkal nem voltak problémáitok?

– Több evangélizációnkon előbb voltak ott a rendőrök és a KGB-sek, mint mi.
Előre tudták, mikor hova megyünk, és egy osztag ott volt mindkét szervezetből.
Tahmagban még pluszba kint volt a városi bíróság is a második evangélizálásunkkor,
mivel előtte való nap összeült a város önkormányzata, hogy megbeszéljék, hogyan
tegyenek be nekünk.

– Miért kellett, hogy betegyenek?

– Mert első alkalommal 1500-2000 ember hallgatott minket, de ez mind, igazi érdeklődő
volt, végig ott is maradtak. Megijedt az önkormányzat.

– Éppen azt kérdezem, hogy mitől ijedtek meg? Mit csináltatok?

– Azt mondták nekünk, miért jöttünk ide fölháborítani az országot. Mit
csinálunk majd, ha jönnek ránk a lovas kirgizek, muszlimok, és fegyveres összetűzésre
kerül sor miattunk. Egyáltalán, minek jöttünk összezavarni az embereket? Mondtam
nekik: "Éppenhogy mi nem összezavarni jöttünk őket, hanem azért, hogy a sok
alkoholista, kábítószerélvező, a sok nyomorúságos helyzetben lévő Istennel egy élő
közösségre jusson, mert az embereket nem a vallás, hanem ez az élő kapcsolat tudja
megváltoztatni. Mi nem mondunk ellene sem az muszlimnak, sem a pravoszlávnak, mi csak
Isten Igéjét hirdetjük a Bibliából." Ezután nagy nehezen csak annyit engedtek,
hogy a személyes történeteimet, élményeimet Istenről elmondjam, de az evangéliumot
nem hirdethettem, és nem hívhattam megtérésre az embereket. De ott volt ezerötszáz
"éhes" ember. Azt mondtam, aki azt akarja, imádkozzak érte, jöjjön előre. Három-négyszáz
ember előrejött. De ott állt egy KGB-s, meg egy rendőr egyenruhában, gépfegyverrel
mellettem és a tolmács mellett, és figyelte, mit mondok ima közben. Hazafelé menet
hatalmas szomorúság lett úrrá rajtam. Én válogatott bokszbajnok vagyok, de hazafelé
menet Istenhez sírva elkezdtem kiáltani. Uram, miért erre használják sokan a
hatalmat, hogy Istentől elszakítsák az embereket? Mi lesz ezzel a sok százezer
emberrel az országban? Én nem játszadozni jöttem, hanem azért, hogy megmentsem ezeket
a százezreket az örök élet számára. Hát mit tegyek? – mondtam. Isten azt mutatta,
hogy holnaptól azért imádkozzak, hogy az országuk felemelkedjen, hogy áldottak,
gazdagok legyenek a vezetőik. Viszont a Biblia szerint az igaz emberek sokaságáért
emelkedik fel egy ország. Igazak viszont ők úgy lesznek, ha a bűn eltűnik az életükből,
és így az egész ország lassan jobbá lesz. Ettől kezdve úgy imádkoztam, hogy ezeket
belefoglaltam a megtérők imájába. Innentől kezdve nem volt problémánk a hatóságokkal.
Innentől fogva hallgattak a fák tetejéről is, a háztetőkről, lóháton ülve, földön
ülve. Ott úgy járnak lóháton az emberek, mint itt kerékpáron. Nálunk kivilágítatlan
biciklisek vannak, ott meg kivilágítatlan lovasok.

– A veszélyesnek mondott hegyi kirgizekkel találkoztatok végül is?

– Egyik városból mentünk egy távoli városba, és mikor már harmadszorra
robbant le útközben a kocsink, egyszer csak a hegyek között ránk jött a hideg éjszaka.
Nem tudtunk mást csinálni, elkezdtük dicsérni Istent a kocsi mellett, közben meg
hegyi kirgizek jöttek lóháton, és nézték, mi a csudát csinálunk. Mondtuk nekik,
hogy elment a vízcsövünk. Kérdezték, honnan jöttünk. Mikor mondtuk, hogy Magyarországról,
azt mondták: "Ááá, Budapest! Akkor ti testvérek vagytok, csak titeket a fehér
szarvas erre, minket meg arra vezetett." Aztán hatalmas szakállú hegyi kirgizek jöttek
le a hegyről lóháton, és segítettek nekünk a kocsihoz csövet szerezni. Sőt, le
akartak vágni egy bárányt, hogy megvendégeljenek bennünket örömükben, hogy testvéreiket
láthatják Magyarországról. Igaz, másképp nézünk ki, de ők tudják, hogy azonos a
sorsunk, mondták. Ahogy folytattuk az éneklést, úgy kiáradt a Szent Lélek, hogy
mindnyájan a földön feküdtünk nevetve és örömtől betöltve. Kérdezték, milyen
italunk van, amitől ilyen hamar be lehet rúgni? Ugyan kínáljuk már meg őket is. Na,
azon az estén nem befelé mentek a kirgizek a házukba, hanem kiültek a házuk elé –
ott ugye nincs közvilágítás – és minket néztek.

– Milyenek a nemzeti ételeik-italaik?

– Három-négy napja lehettem ott, mikor hazafelé menet megálltunk a kocsival egy
utcai árusnál, ahol is véletlenül árulták a kirgizek nemzeti italát, a sorót. Na,
ennek örömére igyunk meg egy pohárral. Mindenki arca lobogott a boldogságtól.
Egyszer csak az én kezembe is nyomtak egy hatalmas pohárral. Na most ez az ital körülbelül
úgy nézett ki, mintha egy romlott tejből készült banánturmixba valaki még bele is hányna.
Körülbelül a színe, a szaga, az állaga is ilyen volt. Látom, hogy izgatottan
figyelik, nekem vajon hogyan ízlik. Akkor azt mondtam: "Ó Uram, kapcsold ki pár
percre az érzékszerveimet!" Mert ha most ezt nem iszom meg, vérig sértődnek a barátaim.
Ezután fogtam, és egybe magamba döntöttem az egészet. Utána azt hittem percekig,
hogy mindjárt elájulok. Ez sűr? erjesztett árpából van, és savanyított tejjel van
összekeverve. Állítólag nagyon egészséges. Nem tudom. De azt tudom, hogy azon a héten
nagyon sűrűn jártam vécére. Azt tudnod kell, hogy ott nincs angolvécé, legjobb
esetben is pottyantósók vannak, ha vannak. Erről ennyit. De legalább nem sértettem
meg senkit.

– Mi volt a legkeményebb, legveszélyesebb, ami megtörtént veletek?

– Kara-kulban, mikor megköveztek minket.

– Ha megköveztek, hogyan tudunk mi most itt, Pesten beszélgetni? Szó szerint értsem
ezt a kövezést?

– Persze. Ez a Kara-kul egy hatvan-nyolcvanezres város, aminek a főterén
voltunk. Már sötétedett. És a reflektorok eléggé elvakítottak a színpadon. Körülbelül
ezren lehettek, amikor az evangélizálás közben fanatikus muzulmánok egy csoportja
elkezdte Allah nevét bekiabálni. Aztán eltűntek, de egy negyed óra múlva megint
visszajöttek, megint kiabáltak egy kicsit, aztán mintha eltűntek volna. A következő
pillanatban hatalmas kőzáport zúdítottak ránk. A színpadra is, a színpad mellé is.
De ne kavicsokra gondolj, rendes kövekre. A helyi pásztorunknak volt egy öreg Mercije.
Az a kocsi olyan lett, mintha géppisztollyal szétlőtték volna az egészet. Ahogy észrevették
a helyi testvérek, azonnal körülálltak, hogy inkább őket érje a kő, ne engem.
Egyfolytában allahoztak és közben dobálták a követ. A nemzeti identitásukban érezték
sértve magukat, azáltal, hogy Jézus Krisztusról beszéltem. Ők Jézust nem egy
menynyei lénynek látták, hanem egy orosz lénynek, és mivel az oroszok sokáig elnyomták
a kirgizeket – én meg végig Jézusról beszéltem – azt gondolták, hogy mi is az
orosz uralmat akarjuk erősíteni a népük fölött. Pedig mi nem azért mentünk, hogy a
kirgizek, vagy az oroszok ellen tegyünk bármit is, hanem a bűn ellen, a gonosz ellen, a
szegénység, a betegség ellen mentünk harcolni. Nem álltunk le, ugyanúgy folytattuk
az evangélizálást, mintha mi sem történt volna, de ők is a kődobálást. Még akkor
is dobálták a követ, amikor a végén kézrátétellel imádkoztam az emberekért.

Abban az országban valóban minden csak imára működik. Imára folyik a víz a csapból,
az áram a konnektorban. A keresztények nem csak a munkájukat, nem csak a karrierjüket,
egzisztenciájukat veszíthetik el, mint esetleg nálunk, de gyakran az életüket is.
Tudniillik, ha iszlám háttérből megtér valaki, azt halottnak tekinti a családja, és
bosszút állnak azon, aki által eltért attól a hittől. Ettől függetlenül nagyon
sok muzulmán tért meg a három hét alatt, volt aki egyenesen a mecsetből jövet.

– Milyen figyelemreméltó dolgok történtek veletek az úton?

– Vannak olyan hegyek, ahol még úgy élnek az emberek, mint Árpád apánk Etelközben.
Több száz fős nyájakat, méneket legeltetnek, terelik őket jobbnál jobb legelőkre,
és ők is mennek mindig odább és odább az állatokkal. Egyszer átmentünk egy ilyen
területen, és nagy vágy volt bennem, hogy ezeknek a hegyi pásztoroknak is hirdessem
Istent. Ezek a hegyi lovas pásztorok úgy jönnek el a menyasszonyukért, mint ahogy Jézus
fog eljönni majd az ő menyasszonyáért, az Egyházért. Eljönnek éjjel lóháton,
mikor a család nem számít rá, és elrabolják a kiválasztott lányt, majd negyven
napig egy sátorban tartják. Ezalatt nem nyúlnak hozzá, de ha tetszik a lánynak a vőlegény,
aki őt elrabolta, akkor a felesége lesz, ha nem, akkor érintetlenül visszamehet a szülői
házba, ahonnan elhozták. Mondtam nekik, Jézus is olyan, mint a hegyi kirgizek. Úgy fog
eljönni az egyházért, mint ők a menyasszonyukért, úgyhogy jó lesz, ha minél előbb
jó menyasszonyok lesznek. Tetszett nekik nagyon ez a szöveg. Meg is tértek egy jó páran
közülük.

Volt olyan, hogy felmentünk a hegyekbe, és ott elkértem a barátomtól a dzsipet, hogy
még beljebb mennék vele, ahol már utak sincsenek, hogy ott tudjak csinálni fényképeket
ezekről a szuper vadregényes és romantikus tájakról. Ahogy mentünk kocsival, egyszer
csak látunk egy bácsit, ahogy ott fekszik a földön, mozdulatlanul. Odamegyünk hozzá,
és megkérdezzük, hogy mi a baj. Beszélni hál Istennek tudott. Mondta, hogy életében
először ledobta őt a ló a hátáról, de úgy, hogy mozdulni sem bír. Mondtam neki,
hogy Magyarországról jöttem, én is pásztor vagyok, csak nem juhpásztor, hanem emberpásztor,
hirdetem az evangéliumot, imádkozom a betegekért. Kérte, hogy akkor őérte is imádkozzak.
Imádkoztam, be is fogadta Jézust a szívébe, és azonnal az ima után úgy fölállt,
mintha semmi baja sem lett volna. Azt mondja nekem, biztos, Jézus azért dobatta le a lováról,
hogy velem találkozhasson, hogy örök életet nyerjen.

Nyolcvan nemzetség élt Kirgiziá-ban békében egymás mellett, ha a politikusok nem
heccelik egymás ellen őket. Ott kint büszke voltam arra, hogy magyar vagyok. Sokszor úgy
éreztem, barátaim, testvéreim közé kerültem. Jólesett magyarnak lennem.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek