hetilap

Félix szobájában törött hegedű, egyhúrú hegedű, sokhúrú hegedű, egy
óriási gordonka, egy citera. Kazetták, lemezek, magnók és rajzok. A rajzokon álmok.

"Olyan nyitottnak és őszintének kell lennem a koncerten, hogy ösztönszer? boldogságot
hozzak ki a közönségből." Fotók: Vörös

– Ne itt beszélgessünk, menjünk ki az erdőbe, ahol próbálni szoktam, ott
sokkalta jobb. Megmutatom neked Palicsot, a tavakat, a Szúnyog Csárdát meg mindent, ha
akarod.

(Mondatai mindig félmosolyba és valami furcsa, kisfiús vihogásba futnak. Ez a vihogás
nem felszabadult nevetés, és főleg nem boldog. Ez a vihogás magányos.)

– Az öreg Wartburgommal menjünk. Ez jó bírja, nem fog elakadni az erdő homokjában,
ezző szoktam odajárni. Van nékem több autóm, Ford Sierrám, fehér Mercim, aminek
flexszel leszedtem a tetejét így a nyárba, meg dzsipek is, de ezt a rozoga zöldet
szeretem a legjobban.

Na nézd, ez már Palics. Ez meg itten, ez a hatalmas sárga villa, vagy kastély vagy mi,
ez volt Karádyék szálláshelye, mikor itt felléptek. Egy Kóren nev? zsidóé volt
régen, ő volt a legnagyobb libamáj-feldolgozó konzervgyáros egész Európában.
Titónak is ez a villa volt az északi rezidenciája, persze most le van pattanva. Ez a
város vendégháza, itt szoktam a zenekarommal gyakorolni, nekem megengedik. Azt
rebesgetik, hogy őszt? Szabadka díszpolgárának akarnak. Ez meg itt a másik
utcánál, ez a nagy teraszos Csáth Gézának volt a nyaralója. Mögötte mindenfele
hatalmas parkok, vigadók, nyári színpadok, régen idejárt fél Európa, mondták ez
nagy hely volt. Nekem most is az. Nagyon. Álljunk meg itt a bót előtt, igyunk meg
valamit.

(Hagyom. Ahogy továbbmegyünk a homokút mentén, erdők, gyümölcsöskertek,
nádfedeles házak, a kertekben egy-egy ember dolgozik – akár a Balaton-felvidéki
nyárban, mikor ember dolgozik a vályogházban. Mintha a Káli-medence belenőtt volna a
palicsi nyárba, a Kiskunság futóhomokjára állva. Délután lett, mire az erdőhöz
értünk.)

– Mikor kicsi voltam, anyám mindig zenét hallgatott. Mozartot, Sebestyén Mártát,
meg csupa jókat. Olyan művész hajlamú tanár volt, verseket is írt, meg minden.
Feküdtem otthon a tanyán, én is hallgattam a tranzisztoros rádión a zenéket, erre
nekem mindenféle filmek jöttek be, meg álmok. Nekem ez volt a kábítószer. Kérdeztem
anyámat nyolcadikba, hogy jó lesz, ha én is tanár leszek? Azt mondták, szó sem lehet
róla, zeneiskolába kell mennem. De ott az a sok szolfézs, partitúra-olvasás… Untam,
elment vele a napom. Most se vagyok jó viszonyba a kottával, írom, olvasom, de nem
keressük egymást. Ottan addig-addig nyesegettek nagykéssel, amíg én is majdnem olyan
nem lettem, mint a többi, de öntözni meg nem öntöztek. Egyszer csak eltanácsoltak,
hogy én úgysem leszek soha zenész.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek