Krisztus feltámadásának közvetlen szemtanúi és azok tanítványai halálát követően az üldözések és a gnosztikus tanítások elterjedése egyre inkább fenyegetni kezdte a kereszténység szellemi egységét. Ebben az időszakban (2-3. század) még nem volt egységes hitvallás (Nicea, Kr. u. 325), és a kánon meghatározására is csaknem két évszázadot kellett várni (Római zsinat, Kr. u. 386). Emiatt különböző levelek: apokrifek, pszeudoepigrafák (egyesek Jézus mondásainak a gyűjteményeit is feltételezik, ezek az úgynevezett logionok) és gnosztikus tanok is terjedtek a gyülekezetek között. Ezért ebben a szellemi káoszban egyre fontosabbá vált a keresztény hit fundamentumainak a meghatározása.
Védőbeszédek a hit mellett
A rómaiak által elpusztított Templomnak (Kr. u. 70), majd pedig a Bar Kochba-felkelés leverésének (Kr. u. 135) következménye a jeruzsálemi zsidóság számára a diaszpóra volt, a kereszténység számára pedig ezen események egyet jelentettek a zsidó gyökerektől való elszakadással. Ezt követően tehát a keresztényeknek a hellén kultúrkörben kellett az evangéliumot hirdetniük, valamint apológiát (védőbeszédet) folytatniuk a hitük mellett.
2018. 10.31. (XXII /44)
