A chicagói természettudományi múzeum dolgozói már hetek óta dolgoznak, hogy helyet készítsenek a világ valaha élt legnagyobb szárazföldi állatának – pontosabban a csontvázának –, a Patagotitan mayorum nevű 70 tonnás dinoszaurusznak. Az intézmény impozáns oszlopcsarnokába a kiállítás kurátora eredetileg egy mennyezetre függesztett kékbálnát képzelt el, de marketing szempontból ez a titokzatos óriás bizonyult vonzóbbnak, a közönséget ugyanis messze jobban érdekelte az a világ, amit már fosszíliákba és kőzetekbe zárt a múlt, mint az, amit egy szokványos állatkerti sétán magunk is megismerhetünk. A dínók iránti érdeklődést jól érzékelteti, hogy a Jurrassic-sorozat legújabb része több mint másfél milliárd dollárt termelt az alkotóknak, amivel minden idők negyedik legtöbb bevételt hozó kasszasikere lett. Az őshüllők felé érzett zsigeri vonzódásunkat a mozikban egyedül a kozmosz – szintén múltba utazó – modern eposzának, a Csillagok háborújának a friss szériája múlta felül az elmúlt években.
Az „ideális” bolygó
A film minden várakozást túlszárnyaló sikere kapcsán a WIRED magazin körkérdést küldött népszerű sci-fi íróknak arról, miért ragad meg minket ennyire az ősi bolygó digitális rekreációja. „Most éreztük igazán, milyen öreg is a Föld, amin élünk. Mindaz, amit látunk, egy olyan messzi múltba visz minket, amit még most sem értünk igazán” – válaszolta Seth Dickinson szerző, amihez Genevieve Valentine hozzátette: „fájdalmat okoz látni, hogy az a rabul ejtő világ, amiben ezek a lények éltek, már nem létezik”.
2017. 10.20. (XXI/42)
