A 2016-os választás az elitek elleni lázadásról és a politikai irányváltásról szól, ez már a kampány első szakaszából is nyilvánvaló volt. Korábban írtunk a demokrata establishment számára – meglehet csak átmeneti – rémálmot okozó Bernie Sandersről (Sanders, a kisemberek jelöltje. Hetek, 2016. 02. 19.), de még inkább igaz ez a republikánus éllovasra, Donald Trumpra.
A mintegy 25 milliós amerikai evangéliumi szavazótábor a nyolcvanas évek végétől kezdett politikailag egyre aktívabb és egységesebb tömbbé válni, és 2000-re, George W. Bush első megválasztásakor már királycsinálóvá is váltak. Négy évvel később ez a pozíciójuk még inkább megerősödött, de a győzelmi széria 2008-ra megtört. John McCain már nem tudta úgy mozgósítani az evangéliumi szavazókat, mint Bush, amit többnyire azzal magyaráztak, hogy a veterán háborús hős magánélete és vallási meggyőződése nem volt igazán hiteles a konzervatív keresztény tábor számára. 2012-ben példás magánélete ellenére Mitt Romney jelölése is hidegen hagyta az evangéliumiakat, pedig ekkorra nyilvánvaló volt, hogy Barack Obama az eddigi legliberálisabb demokrata elnöke Amerikának. Romney mégsem tudta a maga javára fordítani a konzervatívok elégedetlenségét, amit részben mormon hátterével is magyaráztak.
Ilyen előzmények után az elemzők arra számítottak, hogy egy igazi hitvalló, radikálisan konzervatív republikánus jelölt fel tudja sorakoztatni maga mögött az evangéliumi szavazókat, akik alig várják, hogy végre egy szívük szerinti politikusra voksolhassanak. Erre a szerepre legalább öten jelentkeztek. Közülük két korábbi ígéret, a 2008-ban McCaint megszorongató baptista Mike Huckabee és a 2012-ben Romney keresztény alternatívájának szánt katolikus Rick Santorum már az első állomáson, Iowában csúfosan leszerepeltek (egy százalék körüli támogatottságot értek el, pedig korábban mindketten nyertek már az államban), és ezután gyorsan vissza is léptek.
2016. 03. 04. (XX/09)
