A klasszikus görög‒római vallást felváltó kereszténység részben elpusztította, részben magába olvasztotta az antik örökséget. I. Theodosius (379‒395) eleinte csupán a pogány áldozatbemutatást és a jóslást tiltotta meg, a többi pogány vallási szertartás végzését nem gátolta. A pogány templomokat nem záratta be, s azok hívei továbbra is összegyűlhettek vallási célból. A pogány istenek szobrait nem az államvallást sértő bálványoknak, hanem csupán művészi alkotásoknak tekintette. A pogány kultúra ellen egyáltalán nem lépett fel, a költők, szónokok és filozófusok szabadon folytathatták tevékenységüket. 391-ben a császár valláspolitikája radikálisan megváltozott: ettől az időponttól kezdve több rendeletet is kibocsátottak, melyek a pogány istentisztelet valamennyi formáját szigorúan betiltották; semmiféle pogány rítust, vallási szertartást nem volt szabad tovább végezni. Valószínűleg az ókori olimpiai játékok is e tiltó rendeletek nyomán szűntek meg. II. Theodosius (408‒450) már leromboltatta a pogány szobrokat és szentélyeket (426-ban az Olympiai Zeus szentélyét pusztították el), 438-ban pedig a gladiátorjátékokat is betiltották.
A Nyugat-római Birodalom területére betelepült gótok, vandálok, frankok, germánok, szlávok, alánok és avarok természetesen eltérő módon viszonyultak a Római Birodalom örökségéhez. A 19-20. század felfogása szerint a népvándorlás a civilizáció és barbarizmus harca volt, André Piganiol francia történész például egyenesen úgy fogalmazott, hogy „a Római Birodalom nem természetes halállal múlt ki, hanem meggyilkolták”. A korábbi kutatás hajlamos volt túlértékelni a rómaiak és a betelepült népelemek kulturális és életmódbeli eltéréseit, külön kitérve a hunok negatív történelmi szerepére.
A behatoló germánok eredetileg nem az államalapítás szándékával érkeztek, csupán letelepedést kerestek a már létező birodalomban. A rómaiaktól földbirtokot és szövetségesi (foederati) jogállást kaptak, ami lehetővé tette a romanizálódásukat. A kereszténység felvétele még inkább megkönnyítette a befogadókhoz való közeledést. (Az egyik legkorábbi bibliafordítást Wulfila gót püspök készítette 350 körül.) A 4‒6. század során a Nyugat-római Birodalomban letelepedett népek önképét és külső megítélését két dolog formálta át. Egyrészt a hatalomra jutó germán előkelők ‒ ha sokszor csak felszínesen is ‒ a római hatalmi reprezentációt és kultúrát igyekeztek utánozni (imitatio imperii), másrészt a késő római, majd bizánci államvezetés naprakészen viszonyult a politikai változásokhoz, sőt nem egy esetben tett gesztusokat a nyugati birodalomfél új urainak. Klodvig frank királyt például 508-ban consulnak nevezték ki. A betelepült népek száma is kérdéses: bár egyértelműen ezekből került ki a Nyugat-római Birodalom helyén kialakuló királyságok (regna) vezető rétege, a népvándorlás „jövevényeinek” száma lényegesen alacsonyabb volt a helyben lakókhoz képest. Utóbbiak demográfiai fölénye pedig a hódítók beolvadásához vezetett.
2015. 11. 13. (XIX/46)
