Őslegendák országa

Alapvetően kétféle történetírás létezik: az egyik a meglévő forrásokat kutatja és értelmezi, majd a kellő ismeretanyag birtokában sorrendbe helyezi, összegzi a tényeket, tehát az apró részletektől haladva jut a megállapításig. A másik ezzel ellentétes irányban dolgozik, először is tesz egy megállapítást, és ezt igyekszik alátámasztani forrásokkal. Mindkét esetben előfordulhatnak tévedések, de ez utóbbiban az a probléma is felmerülhet, hogy a forrásokba belemagyarázunk olyan dolgokat, amelyek talán eszünkbe sem jutnának, ha nem lebegne szemünk előtt az állítás, amit igazolni akarunk. Ekkor már nem állunk olyan távol attól sem, hogy ha nincs elegendő forrás az általunk kutatott témához, akkor képzeletünkre bízzuk a történelem folyását, bízva az emberiség kollektív emlékezetében, hiszen ha nem tudjuk valamiről, hogy hogyan volt, akkor azt sem tudhatjuk biztosan, hogy hogyan nem volt, tehát akár az általunk képzelt módon is lehetett. Így születnek aztán azon téveszmék, amelyek ha megfelelő közeghez jutnak el, akár világnézetek alapját is képezhetik, egyének és közösségek identitását határozhatják meg.
Mi, magyarok, talán hányattatott sorsunk miatt különösen fogékonyak vagyunk ezekre az áltudományos elméletekre, ezen belül is két népszerű csoportra: az összeesküvés- és az eredetelméletekre. Mivel az európai történelmünket inkább kudarcként és nem egy dicső évezredként éljük meg, és mivel ebből az időszakból elegendő forrás maradt ránk a főbb folyamatok rekonstruálásához, a hivatásos és nem hivatásos elméletgyártóknak tökéletes témaként kínálkozik a gyengébb alapokon álló őstörténetünk. Számos nemzet és csoport iránt érzünk ellenszenvet (hol jogosan, hol jogtalanul) történelmünkben betöltött szerepük miatt, tehát az összeesküvés-elméletek is termékeny talajba hullnak a magyar anyaföldön.

Jézus: keresztény és magyar?

Jézus zsidó származását a 19. századig nem nagyon merték vitatni, hiszen az ismert források egyértelműek a témában. A nemzetállamok korában viszont egyik-másik nép elkezdte kisajátítani magának, persze nem olyan nyíltan, hogy kimondják: Jézus kék szemű, magas, szőke férfi volt, hanem csupán árja származását vélték bizonyítani. Hirtelen mi is úgy gondoltuk, hogy jó volna azért Isten fiának népéhez tartozni (a szándék azért értékelendő), de önbecsülésünket nem akartuk elveszíteni azzal, hogy mi is árja voltunk bizonyítására törekedjünk. Éppen kapóra jött a század elején felbukkanó pártus–magyar rokonság tana, amit először Horváth István (1784–1846) fejtett ki. Nemes egyszerűséggel kimutatta, hogy a magyar a legősibb nyelv és nemzet, kutatásaiból legismertebb példák az Ádám – „ad ám”, a Karthagó – „kard hágó” és a Boszporusz – „vas poros” szavak egyezésének felfedezése. A pártus nép nevét a magyar „pártos” szóval azonosította, bizonyítva ezzel a két nép rokonságát. Ez az elmélet azonban inkább tekinthető egy ártatlan próbálkozásnak, mint nacionalista fajelméletnek.
Trianon után a turanizmus (minden sztyeppei lovas-nomád életmódot folytató népet egy eredetűnek vesz, ennek a leágazása a pártus–magyar rokonítás is) erősödött az országban, a finnugor–magyar nyelvrokonságot már nemcsak Habsburg félrevezetésnek, hanem nyugati-zsidó összeesküvésnek tekintettük. A mozgalom kapott egy erősen nacionalista jelleget, és egyre inkább erősödött az igény az erre alapuló ideológia megteremtésére. Zajti Ferenc (1886–1961) volt az első, aki a pártus-magyar rokonság mellett a pártus Jézus képet is megfesti. Talán ez a legjobb szó az ő munkásságára, mivel foglalkozását tekintve valóban festő volt, nem rendelkezett képzettséggel sem nyelvészetből, sem pedig történelemből.
Méltó utódra Badiny-Jós Ferenc személyében talált, aki a második világháború után emigráns amatőr nyelvészként, teológusként és történészként bonyolódott a mozgalomba. Méghozzá olyannyira, hogy 1998-ra elkövette élete fő művét Jézus király – pártus herceg címmel. Ebben kifejti, hogy a kereszténység és a judaizmus eltorzította Jézus valódi lényét, az igazság viszont az, hogy Mária a Galileát és Szamáriát kormányzó pártus herceg lánya, a Fény Szüze, Jézus a Fény Fiú, Isten pedig a Fény Atya. A sok fénytől bizonyára elvakult szerző egyben kijelenti, hogy Jézus valós képét egyedül csak a magyar hagyomány őrizte meg, és mivel csak egy Jézusról beszélhetünk, a magyar–pártus–szkíta–sumér igaziról, ebből logikusan következik, hogy Jézus csak a miénk. (erről bővebben: Grüll Tibor: A pártus herceg rokonsága. Hetek. 2000. július 29.)
Ezek az elméletek első hallásra lehet, hogy megnevettetnek, Badinyéi akár a sokadikra is, de nem szabad elfeledtkeznünk arról, hogy sokan ilyen hazug álomvilágban élnek egy sosem létezett álommúlt dicsőségéből táplálkozva. És amíg ezek az emberek a múltat építik, a jelenük szép lassan lepusztul, lekopik róla a dicső turáni népek öröksége, és átüt rajta a sivár indoeurópai valóság. Sárközy Miklós ókortörténész, iranista, az áltudományos elméletek nagy ellensége így foglalja össze az eddig leírtak cáfolatát: „A pártus nyelv iráni (indoeurópai) jellege igen könnyen belátható, ha nyelvtanát összevetjük legközelebbi rokonával, a középperzsával. E téren a nyelvtudománynak nincsenek kételyei, akárcsak a magyar finnugor (urali) eredete kapcsán. »Turáni« vagy »szkíta« nyelvcsalád nem létezik.” (tenyleg.com)