Ha egyszer a Föld középpontjába szeretnénk eljutni, 6400 km-t kellene megtennünk lefelé. Csakhogy arra nem vezet út: a kutak néhány tíz, esetleg néhány száz méteres mélységből adják az ivóvizet, a világ legmélyebb barlangjai nagyjából két kilométeres mélységbe nyúlnak le, legmélyebb bányája – a TauTona aranybánya a Dél-Afrikai Köztársaságban – is csak 3,9 km mélyre jut le.
Fúrással persze nagyobb mélység is megközelíthető. A legmélyebbre eddig a Kola-félszigeten, az akkori Szovjetunióban fúrtak, kimondottan a földkéreg tanulmányozására. A hetvenes években indított kutatás a tervezett 15 kilométeres mélységből végül 12,3 kilométert valósított meg a kilencvenes évek elejéig, amikor is a vártnál magasabb hőmérséklet miatt fel kellett hagyni a fúrással. Még így is ez a legmélyebb pont a Földön, melyet valaha emberi eszközzel elértek.
Ott van aztán még a tenger mélye, ahol ásni nem kell, de a víz hatalmas nyomása új kihívást jelent. Az óceánok legmélyebb pontja a csendes-óceáni Mariana-árokban, 11 kilométer mélyen van. Eddig mindössze háromszor járt ember ebben a sötét mélységben, míg a Hold felszínét hatszor látogatta meg.
A képzeletnek azonban nem szabnak határt a technikai nehézségek. Jules Verne regényhősei például nemcsak az óceánok mélyét járták be egy fantasztikus tengeralattjáró fedélzetén, de a Föld középpontját is megcélozták: útjuk során egy hatalmas barlangban hullámzó tengeren vitorláztak, míg a vulkáni működés újra a felszínre nem lökte őket.
A valóságban azonban eddigi legnagyobb erőfeszítéseinkkel a Föld középpontjába vezető útnak csupán két ezrelékét küzdöttük le. Ha egy görögdinnyén élnénk, ez a teljesítmény arra sem volna elég, hogy a külső, sötétzöld héjat átütve megállapíthassuk, hogy alatta egyfajta kemény, zöldesfehér, íztelen anyag van – lédús, édes, piros belsejéről és a benne ülő magokról már nem is beszélve!
Visszhangok és rezgések
Persze a tudósok éppen azért tudósok, hogy vizsgálati módszereket dolgozzanak ki azokra a tartományokra is, melyeket közvetlenül nem érhetnek el. Ha már meglékelni – szerencsére – nem tudjuk a Földet, azért még meghallgathatjuk a „hangját”: a földrengések keltette rezgések éppúgy terjednek anyagában, mint a vasúti sínekben a távoli vonatok zakatolása. A szeizmológusok ezeket az ember számára sokszor érzékelhetetlenül finom rezgéseket rögzítik műszereikkel szerte a világon, és terjedési mintázatukból kiindulva igyekeznek felrajzolni a Föld nagy léptékű belső szerkezetét.
Eszerint a Föld kívülről befelé haladva egyre sűrűbb és forróbb anyagokból áll. A számunkra ismerős kőzetekből felépülő kéreg vastagsága eléggé változó; 8–80 km mélységben az úgynevezett földköpeny legfelső, szilárd rétegével érintkezik, és azzal együtt az 50–200 km vastag litoszférát alkotja, mely alatt a forró, sűrűn folyó olvadt kőzetből álló asztenoszféra terül el, 660 km mélységig, ahol megint egy szilárd réteg, az alsó földköpeny kezdődik. Ezt 2700 km mélységben váltja fel a nagy vastartalmú, folyékony külső mag, mely 5100 km mélyen a csaknem tisztán vasból álló, szilárd belső magnak adja át a helyét.
Az egész rendszer lassú mozgásban van: a mag hője melegíti a földköpenyt, ezért annak anyaga helyenként felfelé áramlik, a fent lehűlő anyag pedig lefelé tart – a jelenleg leginkább elfogadott elképzelés szerint ezek az úgynevezett konvekciós áramlások okozzák a kontinensek lassú, de megállíthatatlan, évente néhány centiméteres vándorlását.
2014. 04. 11. (XVIII/15)
