Január végén szenzációként jelentették be, hogy találtak egy ősi ékírásos táblácskát, amely egy mindent elpusztító vízözönről számol be.
A British Museumban közzétett lelet szerint csupán egy ember menekül meg a hajóján, ahová álla-tokból is visz be magával, „kettőt-kettőt”. A legtöbb ember számára ennek hallatán a bibliai történet jut eszébe, Joel Baden ókortörténész a CNN hírportálnak írt cikke szerint azonban a szenzációt többek között az jelenti, hogy a lelet sokkal korábbi, mint a Biblia. A szerző több esetben is utal a Bibliára és a Biblia és a tudományos álláspontok kapcsolatára, amellyel régi vitatéma kerül újra felszínre.
A Biblia hitelességéről, és így a bibliai Noé történetével kapcsolatban is évszázadok óta zajlik a vita a bibliakritikus tudósok, régészek, történészek, valamint a bibliahívő zsidó és keresztény teológusok és tudósok között. A 17. század óta bibliakritikusok – főleg teológiai okokból – megkérdőjelezik Noé történetének a hitelességét is.
A most megtalált szöveget 4000 évesre becsülik, és ezért ezt a leletet tartják a vízözön legkorábbi mezopotámiai verziójának. Baden professzor szerint a lelet messze megelőzi a Biblia keletkezését, amelyet szerinte „a legkonzervatívabb bibliatudósok sem tesznek a Kr. e. 9. századnál korábbra”. Valójában azonban a bibliakutatók nagy többsége éppen a 9. századi eredetet tartja bizonyítatlan történeti hipotézisnek. Álláspontjuk szerint Noé történetét az i. e. 15. században élt Mózes írta le úgy, hogy Isten nyilatkoztatta ki neki azokat az eseményeket, amelyek korábban történtek.
A bibliai özönvíztörténettel kapcsolatos feltételezett „ellentmondások” alapján a CNN-cikk írója úgy véli, hogy a szöveg két másik özönvíztoposzból lett „összeszerkesztve”. Ilyen ellentmondásnak tartja azt, hogy hol arról van szó, hogy az eső esett, hol az égi és földi csatornák megnyílása következtében jött a víz; valamint azt, hogy egyik helyen hollót enged ki Noé a bárkából egyszer, másik helyen galambot háromszor; harmadrészt pedig a Biblia egyik helyen azt írja, hogy negyven napig tartott az özönvíz, később pedig százötven napot említ.
Ha azonban figyelmesen elolvassuk az özönvíz történetét a Teremtés könyvében, akkor tisztázódnak ezek a részek. A Biblia szerint esett az eső, és emellett a föld mélységeiből is feltörtek vizek, azaz a kettő egyszerre zajlott le. Másrészt a Teremtés könyve nyolcadik fejezete leírja, hogy Noé először hollót engedett ki a bárkából egyszer, aztán galambot kétszer. Ez a két állat egyszerre is lehetett Noénál, hiszen az összes állatból volt fönt a bárkán. „És kibocsátá a hollót, és az elrepült, meg visszaszállt (…) Kibocsátá a galambot is, hogy meglássa, vajon elfogytak-e a vizek a föld színéről. (…) És várakozék még másik hét napig, és ismét kibocsátá a galambot a bárkából.” Harmadrészt a Biblia azt írja, hogy „esék az eső a földre negyven nap és negyven éjjel”. (1Móz 7:12) Majd miután az özönvíz elárasztotta a Földet, írja a Biblia, hogy „erőt vettek a vizek a földön, százötven napig” (1Móz 7:24), azaz százötven napig víz borította az egész bolygót.
Az Irakban talált lelet érdekessége, hogy ebben a bárka kör alakú, ellentétben a bibliai leírással, amely szerint hosszúsága 300 sing (135 méter), szélessége 50 sing (22,5 méter) és magassága 30 sing (13,5 méter) volt. Ezenkívül tudhatjuk, hogy háromemeletes volt és ablakai is voltak. A Bibliában Isten adja az útmutatást Noé számára, hogyan készítse el ezt a gigantikus hajót, amelynek az emberiség túlélői mellett az állatvilág megmentése is célja volt. Minden tisztátalan állatból kettőt-kettőt és minden tiszta állatból hetet-hetet kellett a bárkában elszállásolnia. Az utóbbiak az áldozatokhoz voltak szükségesek, és azért vitt hét párt ezekből Noé, hogy az áldozatbemutatás után se haljon ki az a bizonyos állatfaj.
A kutatók kiszámolták, hogy Noé bárkája térfogat szempontjából a 20. századi német óriáshajó, a Deutschland térfogatának felel meg, és 526 tehervagon fért volna bele, amelyekben egyenként 250-260 birkát lehet szállítani. A mezopotámiai hagyományban az özönvíz oka az volt, hogy az isteneket zavarta „az emberek nagy hangja”, míg a Biblia szerint az emberek bűne, gonoszsága, erőszakoskodása miatt jött a végső csapás.
Tény, hogy az özönvíz minden nép őstörténetében megtalálható. Egyik leghíresebb ezek közül a Gilgames-eposz, szerepel azonban a görög mitológiában is, olvashatunk róla az eszkimók, a szibériai néptörzsek, az új-zélandi maorik, az ausztráliai bennszülöttek és a dél-amerikai inkák hagyományaiban is, azaz a világ különböző részein élő népeknél. Ez éppen arra utal, hogy a népek ősei még együtt voltak, amikor ezt a katasztrófát átélték, máskülönben nem elképzelhető, hogy ilyen sok etnikum tudna ugyanarról. Bár mindegyik nép elbeszélése eltér valamiben, ez természetesnek mondható, hiszen egy ilyen régi történetet a nemzedékek során az emlékezet nem tud torzulásmentesen megtartani. A beszámolók egyeznek abban is, hogy az özönvíz globális volt, és nem csak egy bizonyos régiót sújtott az áradás.
Az elveszett bárka nyomában
A most megtalált leletet 4000 évesre datálják, és ezt tartják a legrégebbi mezopotámiai verziónak. A Biblia adatai alapján felépített kronológia szerint az i. e. 2500-as években volt az özönvíz, azaz egy legalább 4500 évvel ezelőtti eseményről számol be.
Noé bárkájával kapcsolatos megbízható régészeti leleteket még senki nem talált, bár sokan keresték és indítottak expedíciót a felkutatására. A bárka iránti érdeklődés hosszú évszázadokra vezethető vissza. Több különböző helyszínről is azt állították a történelem során, hogy ott feneklett meg a bárka. A Biblia leírása szerint „a bárka pedig a hetedik hónapban, a hónak tizenhetedik napján, megfeneklett az Ararát hegyén”. Az ókorban voltak csoportok, amelyek úgy tartották, hogy a bárka Kis-Ázsia délkeleti részén, a szír–török–iraki határ találkozásánál fekvő Dzsúdi-hegyen feneklett meg. Az iszlám hagyomány ma is ezt a nézetet képviseli, a keresztény tradíció azonban régóta az Ararát hegyével kapcsolja össze Noé történetét.
Josephus Flavius is beszámolt egy örményországi hegyről, melyet az ottaniak „a Leereszkedés Helyének” hívtak, és ahol még az ő idejében (az i. sz. első században) is mutogatták a bárka maradványait az embereknek. Hasonlóról számolt be a 13. században Marco Polo is, aki szintén egy örmény területtel kapcsolatban írta azt, hogy található ott egy hegy, amelynek „a tetejéről azt mondják, hogy ott nyugodott meg Noé bárkája, amiért azt Noé Bárkájának hegyének nevezik”. Marco Polo leírja erről a hegyről, hogy ott sose olvad el teljesen a hó, és mindig esik rá friss hó, emiatt nem is lehet megmászni.
1829-ben Friedrich Parrot német természetkutató megmászta az akkor a cári birodalomhoz tartozó Nagy-Ararát hegyet. Parrot nem talált kézzelfogható bizonyítékot, de azt írta, hogy „az örmények meg vannak győződve arról, hogy ezen a hegyen feneklett meg Noé bárkája, ezért nem is engednek senkit a közelébe”.
Pár évvel később földrengés rázta meg a helyszínt, és a helyi lakosok egy hajóorrot véltek felfedezni a hegy tetején. A 20. században több alkalommal is nekiindultak expedíciós csoportok, hogy megtalálják Noé bárkáját. Fernand Navarra 1955-ben még famintát is hozott az állítólagos maradványból. Többször felröppent a hír, hogy egyik vagy másik csoport megtalálta a bárkát, végül azonban kiderült, hogy tévedtek vagy éppen ferdítettek. Bár semmilyen konkrét leletet nem találtak a törökországi Ararát-hegységben, ma is úgy tartják egyesek, hogy egy Durupinar nevezetű dombon a bárka állítólagos „roncsa” fekszik. Az iráni Elburz-hegységben található Szulejmán hegyéről is azt állították, hogy a bárka maradványait rejtheti.
2006-ban egy amerikaiakból álló csoport indult útnak Iránba, majd ismét az a hír járta, hogy megtalálták a bárkát, azonban semmilyen komoly bizonyítékot nem adtak és értelmezhető fotókat sem hoztak nyilvánosságra. Végül azonban bejelentették, hogy nincs komoly eredményük. 2008-ben egy törökökből és kínaiakból álló csapat vágott neki a felfedezőútnak Ararát hegyére a „Noé Bárkája Nemzetközi Misszó” támogatásával. A csapat nagy szenzációként jelentette be, hogy 4000 méter magasban fából készült építményre bukkantak. Mivel település jeleire addig sosem akadtak azon a környéken, egyedüli lehetőségként a bárka maradványaira gondoltak. „Nem 100 százalék, hogy ez Noé bárkája, de szerintünk 99,9 százalék, hogy az” – nyilatkozta az expedíció egyik tagja egy hírügynökségnek. A csapat állítólag kamrákra is bukkant, amelyekben található gerendák radiokarbon-vizsgálata szerint a leletek több mint négyezer évesek lehettek. Végül azonban egy ismert bibliakutató, Randall Price fényt derített az igazságra. Price egy ideig maga is támogatta a kutatást mintegy 100 ezer dollárral. Egy blogbejegyzésben azonban közölte: „az egész egy csalás. A fotókról kiderült, hogy a Fekete-tengernél készültek, a kínaiak által bemutatott filmfelvételek viszont az Ararát-hegyen. 2008 nyarának végén Parasut, a kínaiak idegenvezetője tíz kurd munkást bérelt fel, hogy egy régi épületből (ahol az eredeti fotók készültek) nagy fagerendákat szállítsanak a Fekete-tenger mellől az Ararát-hegyi helyszínre. (…) 2009 nyarán még több fát vittek a helyszínen lévő barlangba. A kínai csapat 2009. nyár végén érkezett oda. (…) Információim szerint a kínaiak egyetlen hivatásos régészt vagy geológust sem vittek magukkal, aki a helyszínen tudta volna ellenőrizni vagy dokumentálni a fát és a szerkezetet. Parasut vezette félre őket még 2006–2007-ben” – írta, s ezzel egy újabb Noé bárkája süllyedt el.
2014. 02. 14. (XVIII/7)
