hetilap

„Aljas bünökkel terhes a századunk: / megfertézé a házasok életét, / aztán a mocskos ár kiöntött / s elboritotta egész hazánkat” – zengte veretes ódájában Horatius, az Augustus-kor egyik hivatalos költője. Róma első uralkodójának, Augustusnak, valóban sok tennivalója akadt az erkölcsök helyreigazítása terén. Rómában a házasság intézménye válságba jutott: még a férjek és feleségek is nyíltan vállalták házasságtörő életmódjukat. A „görög szerelem”, vagyis a homoszexualitás a férfiak és nők körében is teljesen általánossá vált, sőt a „fiúszerelem” (paedophilia) is széles körben elfogadott volt. Nem csoda, ha a felsőbb társadalmi osztályokhoz tartozó családok nem vállaltak gyermeket, dívott a fogamzásgátlás, az abortusz, és elképesztő méreteket öltött a gyermekkitevés. Ez utóbbi azt jelentette, hogy a nem kívánt csecsemőket útkereszteződések, forgalmasabb középületek mellé tették ki egy kosárban; vagy egyszerűen a szemétre dobták. Itt azután vagy a vadállatok végeztek velük, vagy felszedték és rabszolgának (leggyakrabban prostituáltnak vagy gladiátornak) nevelték fel őket.
Augustus törvényekkel próbálta útját állni kora erkölcsi romlásának. A császárt azonban mindenekelőtt a vezető társadalmi rétegek (szenátorok és lovagok) iránti aggodalom vezette, mivel ők alkották a Birodalom elitjét. Először Kr. e. 18-ban a „rendek házasságáról” tett közzé törvényeket, melyben megtiltotta, hogy a szenátorok és leszármazottaik (egészen a dédunokákig) felszabadítottakkal vagy színésznőkkel kössenek házasságot. Szabad születésű férfiak nem vehettek feleségül felszabadítottat vagy prostituáltat. A „szingli” életmódot folytatókat és a gyermektelen házaspárokat azzal büntette, hogy csak közvetlen hozzátartozóiktól fogadhattak el örökséget vagy hagyatékot. (Ez utóbbi akkora felhördülést keltett, hogy nyíltan fellázadtak ellene, így a gyermektelen házasokat érintő restrikciókat eltörölték.) A válások megfékezésére törvénybe iktatta, hogy egy válólevél csak hét tanú aláírásával érvényes. A több mint száz évvel később élt római történetíró, Tacitus szerint a törvény kevéssé hatott a születési arányszám emelkedésére, csupán az államkincstár és a feljelentők bevételeit gyarapította.
A következő évben Augustus a házasságtörések megfékezésére hozott törvényeket. Ennek jelentőségéhez figyelembe kell vennünk, hogy a mai modern európai jogrendszerben sem bűncselekmény a házasságtörés, és ugyanígy volt ez a régi Rómában is, egészen Augustus törvényalkotásáig. A törvény szövege ugyan nem maradt ránk, de más forrásokból tudjuk, hogy kiindulópontjául az a tétel szolgált, miszerint szabad születésű római nő nemi életet csak a házasságban élhet – ennek ellenkezőjét nevezték házasságtörésnek. Ez utóbbira két kifejezést használtak: az adulterium jogszerű házasságban élő személlyel történő házasságtörés volt; a stuprum az özvegységben élővel, vagy hajadonnal elkövetett paráznaság. Augustus törvénye mindkettőt közbűnténynek tekintette, és a házasságtörésben részt vevő mindkét felet vagyonvesztéssel, száműzetéssel, súlyos esetben halállal büntette, sőt az ennek kivitelezésében segítő személyeket is arányosan sújtotta.
A nagyobb tekintély érdekében a törvényeket Augustus személyesen hirdette ki a Rostrumnak nevezett emelvényről a Forum Romanumon. Szükség is volt erre a tekintélyes fellépésre, mivel a törvényt finoman szólva nem fogadták lelkesen a felsőbb körökben — a költő Propertius versben tiltakozott ellene —, ráadásul egész Róma tudta, hogy az uralkodónak saját portáján is van mit söprögetnie. Augustusnak meg kellett érnie, hogy elsőként saját lányán és annak számtalan szeretőjén hajtsa végre a szigorú intézkedéseket. A császár első feleségétől, Scriboniától született Iulia nevű lányáról van szó, aki egyetlen édesgyermeke volt. Iuliát már 14 évesen – merő politikai érdekből – házasságra kényszerítette, s ezután még két ízben férjhez adta, akinek így három férjtől összesen hat gyermeke született. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a „szemérmetlenségen túl is szemérmetlen” életet éljen. Seneca írta róla az események után jó fél évszázaddal: „csapatostul engedte magához a házasságtörőket, éjszaka gyaloghintón bolyongta be a várost, még a forum és a rostrumok is, ahol atyja a házasságtörésről hozott törvényt, erkölcstelenségre csábították őt.” Iuliát végül Kr. e. 2-ben tartóztatták le, és miután Augustus állítólag a halálbüntetést is fontolóra vette, végül egy aprócska szigetre száműzte, eltiltva őt a bortól és minden fényűzéstől. Apja engedélye nélkül nem érintkezhetett férfiakkal, és a kérelmező csak úgy kapott engedélyt a látogatásra, ha előzőleg részletesen tájékoztatta az uralkodót életkoráról, termetéről, arcszínéről, testének különös ismertetőjeleiről és sebhelyeiről.

„Görög szerelem”

Horatius klasszikussá vált soraiban örvendetes tényként említette a római kultúra elgörögösödését: „Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország / s pór népét Latiumnak művészetre kapatta” (Levelek II. 1.156). Szinte szó szerint ugyanezt vallotta kortársa, a történetíró Livius is, de negatív értelemben: „minél biztosabbá és örvendetesebbé válik napról napra az állam helyzete, minél jobban gyarapodik birodalmunk – hiszen már átkeltünk Görögországba és Asiába, amelyek bőségesen kínálják az élvezetekre csábító alkalmakat, sőt rátettük kezünket királyaik kincsére is –, annál jobban rettegek, hogy nem mi hódítottuk meg ezeket, hanem inkább ezek minket” (A város alapításától, XXXIV. 4).
Bár a görögök idővel valóban a rómaiak tanítómestereivé váltak, az i. e. 2. században még erőteljesen hatott a kultúrájukkal szembeni ellenérzés. Rómában nem szerették a görög táncot, a mezítelen testedzést (ez a gimnasztika eredeti jelentése), valamint a görög zenét. Az átlagos rómaiak véleménye szerint a zene csak arra jó, hogy az ünnepségeket lármássá tegye. Az antihellenisták vezetője az idősebb Cato volt, aki a görög nyelv, szokások, művészetek és tudományok átvételét a hagyományos római értékrend aláaknázásának tartotta. Néhány esetben hivatalos intézkedéseket is hoztak a görög szokások elterjedésének megakadályozására: Kr. e. 168-ban például a szenátus egész Itáliában korlátozta a bacchanáliáknak nevezett „szent ivászatokat”, amelyeket havonta ötször rendeztek előbb kizárólag nők, majd vegyesen férfiak és nők részvételével. A bor és mámor istenségének, Dionüszosznak tiszteletére rendezett tivornyák rendre orgiákban végződtek, ahol gyilkosságok is történtek, ezért a szenátus halálbüntetés terhe alatt megtiltotta az ebben való részvételt. A Rómában tartózkodó görög értelmiségiek ellen is szenátusi határozatok születtek: Kr. e. 173-ban két epikureistát távolítottak el a Városból; majd Kr. e. 161-ben újabb filozófusokat és szónokokat utasítottak ki. Kr. e. 154-ben az első Rómában épülő kőszínházat is lerombolták.
A sokféle görög hatás eredményeképpen lassanként a rómaiak szexuális erkölcsei is átalakultak. A homoszexualitást a római források egyöntetűen „görög szokásnak” (Graeca mos) nevezik.
A köztársaságkor végén élt Cornelius Nepos történetíró szerint „a görögöknél az a fiú nyer dicséretet, aki a legtöbb férfiszeretőt tudja magáénak”. Kortársa, Cicero, Az állam egyik töredékében írja, hogy Hellászban szégyennek számított, ha egy fiúnak nem volt idősebb „barátja”. Másutt ugyanő arról beszél, hogy a görög gümnaszeionokban, ahol a serdülő fiúkat oktatták múzsai művészetekre, teljesen bevett szokásnak számított egymás elcsábítása. A felsőbb társadalmi réteghez tartozó római szerzők tollán mindez távolságtartóan hat: „a görögök csinálják csak, ha akarják, de mi rómaiak vagyunk.” Pedig a homoszexualitás férfi és női formája is éppen ebben az időben kezdett elterjedni a felsőbb római körökben, a császárkorra pedig már minden erkölcsi gát elhárult annak útjából, hogy az azonos neműek közötti kapcsolat bevett szokássá váljék. A 2. század elején élt szenátori történetíró, Tacitus így fogalmazta meg ezt a jelenséget: „a lassanként kihaló hazai szokásokat végképp kiforgatja a behozott szabadosság, hogy ami csak rontó és rontható, látni lehessen a városban, s az ifjúság elzülljön a külföldi kedvtelésektől, a tornacsarnokok és a tunyálkodás, és az ocsmány szerelmeskedés (turpes amores) felkarolásától – a császár és a szenátus kezdeményezésére, akik nemcsak szabad utat engedtek a bűnöknek, hanem még erőszakot is alkalmaztak, hogy Róma előkelőit szónoki és költői művészet örve alatt a színpad bemocskolja” (Évkönyvek XIV. 20).

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek