Satloff a jeruzsálemi Jad Vasem Intézetben figyelt fel arra, hogy bár a világ igazai között több muszlimot is számon tartanak, a közel 20 ezer név között nem szerepel egyetlen arab sem. Ezek után határozta el, hogy felkutatja, léteztek-e arab Schindlerek.
A túlélők és a kutatások szerint voltak, akik segítséget nyújtottak a zsidóknak. Sok esetben csak egyszerű hétköznapi jótettekről volt szó, például a szomszédok segítettek a zsidóknak élelmiszerhez jutni vagy délebbre menekülni. Voltak azonban olyanok is, akik többet kockáztattak azzal, hogy segítettek.
Hamza Abdul Dzsalil gőzfürdő-tulajdonos a szomszédos zsidó fiatalembernek nyújtott menedéket minden ellenszolgáltatás nélkül. Fia, Faruk ma is hasonló nézeteket vall: „A mi családunkban nem számít, ki a zsidó, ki a muzulmán. Elsősorban emberek vagyunk.”
Az egyik legkülönösebb gesztusra Algéria fővárosában, Algírban került sor: itt az imámok a mecsetekben kihirdetett rendeletben megtiltották a helybéli muzulmánoknak, hogy az elkobzott zsidó vagyonok és üzletek gondnokságát elvállalják. A hívek ezt rendre be is tartották. Az ország többi részében ez másképp történt: az átvett zsidó üzletek nyeresége új tulajdonosaiknak is busásan jövedelmezett.
Sokan kettős játékot játszottak. Miközben szemtől szemben együttműködtek a francia, olasz vagy német vezetéssel, a színfalak mögött mégis segítséget nyújtottak a zsidóknak. Közéjük tartozott a tunéziai Khaled Abdul-Wahab is. Ő egyfajta kozmopolitaként megjárta a harmincas évek New Yorkját, építészetet és művészetet tanult, sőt fotómodellként is dolgozott. A háború idején már ismét Tunéziában élt, és a szemtanúk beszámolói szerint két családot bújtatott a saját birtokán, miközben a megszállók éppen a háza mellett ütöttek tábort.
Az alavita dinasztiából származó V. Mohamed marokkói uralkodó emlékezete is pozitívan él a zsidóság körében. Bár Satloff szerint a tényeket ma már nehéz szétválasztani a legendáktól, annyi bizonyos, hogy V. Mohamed nem engedélyezte a zsidók faji alapon történő megkülönböztetését. Kieszközölte a Vichy-törvények bizonyos fokú enyhítését is, úgy hogy szakmai és egyetemi kvóták ne vonatkozzanak a zsidó intézményekre. A zsidó iskolák tovább működhettek, mi több, még az állami támogatást is megkapták.
A Tunéziában uralkodó Ahmed bejről és utódáról, Moncef bejről is hasonló történetek láttak napvilágot. Utóbbi öt hónappal a német megszállás előtt került a trónra, és egyik első intézkedéseként húsz prominens zsidót tüntetett ki a legmagasabb királyi elismeréssel. Az ő szerepének megítélése szintén nem könnyű: egyrészt megtagadta Roosevelt elnök kérését, hogy mutasson ellenállást a németekkel szemben, másrészt saját miniszterelnöke rendszeresen informálta a zsidókat a németek terveiről, és segített nekik a letartóztatások, deportálások elkerülésében. Noha a fennmaradt történetek hihetetlennek tűnhetnek, Satloff találkozott az uralkodó egyik leszármazottjával, aki elmondta, hogy miután a tunéziai nacionalisták családját megfosztották a tróntól és a vagyonától, a lakbérét, a gyerekei taníttatását és egészségügyi költségeit a zsidók vállalták magukra.
Észak-afrikai – többségében szefárd – zsidók éltek Franciaország területén, Párizsban, Marseilles-ben és Lyonban is. Egyik segítőjük éppen a párizsi nagymecset alapítója és imámja, Si Kaddour Benghabrit volt. Miközben a fotókon német tisztekkel pózolt, a színfalak mögött több muszlim születési és házassági bizonyítványt adott ki zsidók részére. Ezek számát illetően megint csak keveredik a mítosz a valósággal, mert a történelmi bizonyítékok korlátozottak. Satloff felkereste a mecset mai vezetőjét, aki megerősítette, hogy a háború idején adtak ki papírokat a zsidóknak, de pontos számot ő sem tudott mondani. Míg egyesek száz főről beszélnek, Satloff becslései szerint valószínűbb, hogy néhány tucat emberről volt szó.
Az egyik legismertebb történet Salim (eredetileg Simon) Hilalié, aki Párizs legnépszerűbb arab nyelvű, bár zsidó származású énekese volt. Ő úgy élte túl a háborút, hogy muszlimnak adta ki magát. Benghabrit az ő esetében még egy különleges gesztust is tett: az egyik muzulmán temetőben felvésette Hilali nagyapjának nevét egy sírkőre, hogy az énekes szükség esetén ezzel is igazolni tudja „muszlim hátterét”.
2013. 04. 19. (XVII/16)
