hetilap

Hetek hetilap vásárlás
A nyolcvanéves Szaúd-Arábia története (1. rész)
Sivatagi vihar

2012. 10. 31.
Sok új állam jött létre a huszadik században, de csak egy olyan van közöttük, amelyik a nincstelenségből kitörve olyan befolyásra tudott szert tenni, mint Szaúd-Arábia. A sivatagi királyság nyolcvan éve, 1932. szeptember 23-án alakult meg, de ekkor még csak egy maroknyi brit és amerikai hírszerzőn, valamint olajkutatón kívül senki nem sejtette, hogy az új állam milyen hatással lesz a világtörténelemre. Szaúd-Arábia első uralkodója néhány ezer dolláros baksisért írta alá az első koncessziókat. Nem telt bele egy évtized, és ibn Szaúd palotájában már egymásnak adták a kilincset Roosevelt, Churchill és Hitler képviselői.

Az iszlám a szinte lakhatatlan arábiai sivatagban született meg. Mohamed halála után az iszlám alig száz év alatt hatalmas területeket hódított meg, nyugaton az Ibériai-félszigettől és Észak-Afrikától kezdve a Közel-Keleten át keleten egészen a mai Pakisztán területéig. A „két mecset földje”, vagyis Mekka és Medina vidéke azonban a vallás első ezerháromszáz éves történetében csak periférikus szerepet töltött be.
A judaizmustól és a kereszténységtől eltérően az iszlám történetében elvált egymástól a vallási és a politikai centrum. Mekka és Medina megmaradt legfőbb zarándokhelynek és spirituális központnak (bár egyes muzulmán uralkodók – politikai és hatalmi célokból – megpróbálták a harmadik szenthelyet, Jeruzsálemet az arábiai zarándokközpontokkal egyenértékűvé tenni). Az iszlám birodalom, a kalifátus „fővárosa” azonban felváltva hol Damaszkuszban, hol pedig Bagdadban vagy Kairóban volt, attól függően, hogy melyik dinasztia volt éppen domináns helyzetben. (A negyedik fővárost, Konstantinápolyt csak 1453-ban foglalták el az ottománok. A meghódított város Isztambul néven 1517-től hivatalosan a kalifátus székhelye lett, de tekintélye nem érte el a korábbi központokét.)
Miközben az iszlám világ hatalmi központjai kulturális és tudományos szempontból is felvették a versenyt a nyugati civilizációs centrumokkal (sőt, az iszlám aranykor idején, a 8. és 13. század között gyakran felül is múlták azokat), az „őshaza” megmaradt nomád, törzsi világnak.
A szent városokat Mohamed unokájának, al-Hasszán ibn Alinak a leszármazottai, a hesemita „sarifok” (a szó arabul nemest jelent) kormányozták, de a tényleges uralom az egymást váltó iszlám kalifák kezében volt. 1517-ben a mekkai sarif hivatalosan is elfogadta a török uralkodó, Nagy Szulejmán fennhatóságát, így a zarándokközpontok az oszmán kalifátus uralma alá kerültek. Ugyanebben az évben hódította meg Szulejmán a harmadik szent helyet, Jeruzsálemet is, így – az iszlám történelemben először – egy kézben összpontosult minden hatalom. Ez négy évszázadon át, egészen 1922-ig, a Török Birodalom és egyben az iszlám kalifátus megszűnéséig így is maradt.

Arábia királya

Az Arábiai-félsziget történetében máig ható fordulatot hozott az a szövetség, amit 1744-ben Muhammad ibn Szaúd, a térség egyik meghatározó törzsi vezetője (a Szaúd-dinasztia alapítója) és Muhammad ibn Abd al- Vahab iszlám vallási vezető (a vahabizmus megalapítója) kötött egymással. A neves sivatagi harcos hírében álló ibn Szaúd emír törzsi központja a mai Rijád (a modern Szaúd-Arábia fővárosa) közelében, a Dirja nevű településen volt. Az emír itt találkozott ibn Abd al-Vahabbal (lásd keretes írásunkat), és szövetségüket a két férfi gyermekei házassággal is megerősítették. Ebből a paktumból jött létre az első szaúdi államként is emlegetett emírség, amely az Arábiai-félsziget nagy részét uralma alatt tartotta. Bár a törökök néhány évtizeddel később visszahódították a térséget, a Szaúd–Vahab család befolyása egészen a 20. század elejéig megmaradt (sőt, mint látni fogjuk, akkor ívelt csak fel igazán).
Az első világháború után az Ottomán Birodalom megszűnésével hatalmi vákuum jött létre a térségben, amelyet a britek és a franciák arra használtak ki, hogy a Népszövetségtől kapott mandátumuk alapján felosszák egymás között a Közel-Kelet nagy részét. Ebben a hatalmi alkuban az általuk helyzetbe hozott helyi arab vezetőkre támaszkodtak. Így lett 1932-ben az egyesített arábiai királyság első uralkodója és egyben az ország névadója a Szaúd-dinasztia feje, Abdul-aziz bin Szaúd. Az uralkodó, akit az angolszász világban ibn Szaúdként, másutt Abdulaziz királyként emlegettek, 58 éves volt ekkor. A hatalmas területű, de rendkívül szegény és nagyrészt lakhatatlan ország nem kínált nagy perspektívát az újdonsült királynak. Ibn Szaúdot nem is a világi hatalom motiválta (bár a pénzt és az élvezeteket nem vetette meg), hanem az, hogy az átalakuló iszlám világban a militáns és ultrakonzervatív vahabizmust tegye meghatározó erővé.
A király nem is foglalkozott azzal, hogy bármiféle – akár csak formális – alkotmányt, kormányt, parlamentet vagy jogrendet alakítson ki az országban. Egyszerűen kijelentette, hogy Szaúd-Arábia iszlám állam, ahol minden a Koránnak és az abból származó iszlám jogrendnek, a saríának van alárendelve. (Ez a fundamentalista berendezkedés nyolcvan éve gyakorlatilag változatlan, így ma Szaúd-Arábiát tartják a világ utolsó totalitárius regionális hatalmának.) Az uralkodó első intézkedéseként megfosztotta apját, valamint öt bátyját a trónutódlás lehetőségétől. Ibn Szaúd dinasztikus stratégiája bevált: 1953-as halála óta csak az ő gyermekei ültek a szaúdi trónon. 45 fia volt, így hosszú időre biztosította a királyi utánpótlást.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!