„Mi az antiszemitizmust nem faji, vallási, hanem szociális, üzleti reakciónak fogjuk fel - írta Prohászka már 1893-ban, majd hozzátette: - A zsidóság fekélye csontvázzá rágta a keresztény magyar népet." Nézetei később sem változtak. A zsidóság „sakterkezek alatt vérbe akarta fojtani a magyarságot" - fogalmazta meg 1923-ban -, ezért nemzeti önvédelemnek tartotta az általa pozitívnak nevezett, a keresztényeket előnyben részesítő antiszemitizmust, és a „liberalizmus mételyével" az általa megalkotott nemzetiszocialista eszmét, a hungarizmust állította szembe.
Az 1858-ban született Prohászka (eredeti nevén: Prochaska) Ottokár a múlt évszázad első felének legismertebb egyházi személye volt, aki a nyílt - már akkor is a tömegeknek és az alsóbb néprétegeknek szánt - antiszemita kirohanások helyett a szalonképesebbnek tűnő „antijudeizmus" kifejezést vezette be mint teológiai fogalmat, hitvédelemnek tüntetve fel a zsidóellenességet. A faji alapon differenciáló keresztényszocialista mozgalmának már az 1920-as évek elején népes tábora volt, melynek köszönhetően a magyar polgári középosztály és a társadalmi elitet jelentő felső tízezer jóval megelőzte a Harmadik Birodalom Alfred Rosenberg és Adolf Hitler nevével fémjelzett faji alapon szerveződött nemzetiszocializmusát.
Az antiszemiták alapművének számító, a Zsidókérdés Magyarországon című, 1920-ban megjelent - korántsem csak teológiai mű - szerzőjeként Prohászka püspök olyan személyek támogatását élvezte, mint Méhely Lajos, a Cél című fajbiológiai szemle szerkesztője, akadémikus; Orsós Ferenc akadémikus, a Magyar Orvosi Kamara elnöke (később a Katynba küldött nemzetközi orvoscsoport vezetője); gróf Teleki Pál egykori és leendő miniszterelnök; Meskó Zoltán fajvédő politikus, és 1935-től a nemzetiszocialista alapon szerveződött pártok politikusai.
2012. 06. 29. (XVI/26)
