A századfordulóra a zsidóság többsége integrálódott a magyar társadalomba, s számosan közülük végigjárták a kulturális illeszkedésen (akkulturáció), névmagyarosításon, vegyes házasságon vagy akár a kitérésen keresztül lezajló asszimiláció lépcsőfokait. A neológ elit örömmel valósította meg Lőw Lipót 1845-ben elhangzott híres szavait: „Bátran tehát, barátaim! Honosítsa a zsinagóga a magyart, s reméljük, hogy a magyar honosítandja a zsinagógát!” Vállalkozott a vallási reformra, mozgósította kapitalista készségeit, és a számára megnyíló új lehetőségeket kihasználva a magyar gazdasági-szellemi fejlődés egyik meghatározó tényezőjévé vált.
A történelmi úri-nemesi elit megbízható szövetségest látott a feltörekvő zsidóságban, akikre szüksége volt a soknemzetiségű állam abszolút magyar többségének biztosításához (54,5 százalék, melyből 5 százalék a magát magyarnak valló zsidóság). A közös érdekek és kölcsönös előnyök felismerésén alapuló fejlődés az egységesedő, középosztályosodó (nem pedig a megkettőzött zsidó, illetve keresztény magyar!) polgári társadalom kiépítése felé haladt. Az ígéretes együttműködés világviszonylatban is kiemelkedő eredményeket teremtett a modern gazdaság, tudomány és kultúra területén.
A társadalmi mobilitás átjárhatóvá tette az egyes kategóriákat, s a sűrűsödő interaktív kapcsolatoknak köszönhetően az elit eltérő gyökerű – zsidó, sváb, magyar nemesi és egyéb – rétegeinek összeolvadását segítette elő. A „boldog békeidők” kiegyensúlyozott, társadalmi konszenzuson alapuló fejlődésének az első világháború kitörése vetett véget. A háború vérzivatarait követően a társadalmi szerződést immáron vérével megpecsételő s a maga részéről a forradalmak és Trianon után változatlanul fenntartó zsidóság a dualista korszakra mint letűnt aranykorra tekintett vissza. Ugyanakkor bízott a befogadó, magyar önmeghatározását elismerő s eredményeit méltányoló politikai berendezkedés újraéledésében. Ehhez a remélt s a későbbi kirekesztő események tükrében sajnos illúziónak bizonyuló várakozáshoz fontos érvanyagot jelentett a zsidóság hazafiassága, háborús áldozatvállalása.
Magyar fiúk közt
A világháború kitörését a közhangulathoz hasonlóan a zsidó felekezetek – neológok, ortodoxok és cionisták – egyaránt lelkesedéssel fogadták. Az Egyenlőség című lap 1914. augusztus 2-ai száma kifejezte, hogy a zsidók otthonuknak tekintik hazájukat, melyért készek életüket áldozni. A történelem során először zsidó katonák tömegei indultak a harctérre, hogy a nemrég elnyert egyenjogúságot a hősi halálban is érvényre juttassák. A birodalom fő összetartó erejét jelentő hadseregtől idegen volt a vallási-nemzeti villongás, a szolgálati szabályzat nem ismert zsidót. Az osztrák–magyar hadseregben mintegy 300 ezer zsidó katona harcolt, a tisztikarban 25 ezer zsidó tiszt szolgált, a tábornokok között 25 volt zsidó származású, köztük 8 magyar.
A legismertebb báró Hazai Samu vezérezredes, hadügyminiszter (1910–1917) és a teljes hadsereg utánpótlási főnöke (1917–1918). A hivatásos tisztek között csekély volt a zsidók száma, a tartalékos tiszteknek viszont egy hatodát (17 százalék) tették ki.
A zsidóság minden fegyvernemnél képviseltette magát, bizonyos beosztásokban nagyobb arányban: katonaorvosok, a hadsereg gazdasági-ellátó és szállító részlegei, közigazgatási és számviteli tevékenységek. A zsidóság kivette részét a hátország erőfeszítéseiből – jótékony akciók, ingyenkonyhák, hadikölcsön-jegyzések –, s jelentős szerepet vállalt a haditermelésben és a hadseregellátásban is. A csepeli Weisz Manfréd Művek a hadsereg lőszerszükségletét, Wolfner Tivadar bőrgyára pedig a katonák bakancsigényét elégítette ki, mindkét nagyiparos bárói címet kapott érdemei elismeréséül. A zsidó vezetők az antiszemitizmus eltűnését remélték a hősies áldozatvállalástól, várakozásukban azonban hamarosan csalódniuk kellett.
Az Egyenlőség háborús rovata pontos statisztikát vezetett a veszteségekről, a fontosabb eseményekről, s Szabolcsi Lajos szerkesztésével felvette a harcot a kezdődő gyűlöletkampánnyal szemben. Ez először a sajtóban bontakozott ki, s hangadói egyes katolikus orgánumok voltak (Alkotmány, Magyar Kultúra). Majd a képviselőházban is felütötte fejét, ahol főleg a Katolikus Néppárt képviselői keltettek hangulatot. A vádak között az alábbiak szerepeltek: kevés a zsidó a lövészárokban, a galíciai menekültek ügye (a magyar katonákat a tűzvonalba viszik, a kaftános galíciánereket viszont a hátországba menekítik), gazdasági jellegű visszaélések zsidók részéről (árurejtegetés, árdrágítás, rossz minőségű termékek szállítása).
A lap igyekezett megfelelni a vádakra. 1915. január 24-én leközölte József főherceg levelét a zsidók harctéri helytállásáról: „Magyar fiúk közt mind igazi magyarok, vállvetve küzdöttek a vérengző szerbek és a hatalmas orosz ellen, a dicsőségben egyenlő részük van hős bajtársaikkal. A legkiválóbb hősök között nem egy zsidó. A zsidó is megmutatta, hogy olyan jó hazafi és vitéz katona, mint bárki más.” Még ebben az évben ősi előítéletek törtek felszínre. Május 16-án a katolikus Egyházi Közlönyben Huber Lipót teológiatanár cikksorozatot indított a tiszaeszlári vérvádról. A halálosan beteg Szabolcsi Miksa ragadott tollat, s három cikkben válaszolva, perrel fenyegetőzve letörte a kiújult vérvádhadjáratot. A lap beszüntette Huber Lipót cikkeinek közlését, s elzárkózott állításaitól.
2012. 05. 25. (XVI/21)
