A Lenin vezette 1917. novemberi bolsevik forradalom győzelme után drámai fordulat játszódott le a hatalmas orosz birodalom egyházpolitikájában. Az államhatalom, amely addig a legfőbb támasza és bőkezű támogatója volt az ortodox államegyháznak, hirtelen a legfőbb ellenségévé vált. A bolsevik rendszer nemcsak kíméletlenül kifosztotta, kirabolta az egyházakat, hanem megkísérelte a teljes fizikai felszámolásukat is. Az ekkor kiformálódó szovjet egyházpolitika szolgált mintául 1945 után Kelet-Európa szovjet uralom alá került országaiban, így Magyarországon is, az ellentmondást nem tűrően bevezetett kommunista egyházpolitika számára.
A cári Oroszország 1917 előtt a megcsontosodott változatlanság és a sokféle elnyomatottság birodalma volt. II. Miklós cár és támogatói a legmerevebben ragaszkodtak a despotizmus rendszeréhez, amelyben az állam kirekesztette alattvalóit a politikai jogokból, a szólásszabadságból, sajtószabadságból, vallásszabadságból, és nem működhetett parlament. Súlyos gazdasági elnyomás volt az osztályrésze a munkásoknak és parasztoknak, etnikai elnyomás nehezedett a soknemzetiségű ország nem orosz ajkú népeire és vallási üldöztetéseket kellett elszenvedniük a nem pravoszláv egyházi közösségeknek.
A cárizmus legfőbb támogatója az ortodox (pravoszláv) egyház volt, amely szintén a merev változtathatatlanság mellett kötelezte el magát. Az egyház a legteljesebb mértékben összefonódott az állammal, sőt annak szolgai módon alá is rendelődött. Ezt elsősorban a Nagy Péter cár által még 1721-ben létrehozott legfelsőbb egyházirányítási szerv, a Szent Szinódus biztosította, melynek vezetőjét a mindenkori uralkodó nevezte ki. Jellemző, hogy a bolsevik forradalom előtt negyed századon át a Szent Szinódus élén ugyanaz a szélsőséges konzervativizmusáról elhíresült Pobedonoszcev állt, aki a cár egyik fő tanácsadójaként a politikában is a változatlanság legfőbb őre volt.
2011. 09. 02. (XV/35)
