Luther fellépését követően a reformáció évtizedeken át feltartóztathatatlanul terjedt Európa-szerte. Papok és szerzetesek sokasága, emberek tömegei fordultak el a római katolicizmustól és álltak a hitújítás oldalára. Németországban fejedelmek és birodalmi városok sora csatlakozott a reformációhoz csakúgy, mint Svájcban a kantonok többsége. Dánia, Norvégia, Svédország, Hollandia, Anglia és Skócia állami szinten szakítottak a katolicizmussal. A folyamat megállíthatatlannak tűnt. A 16. század első felében Róma minden olyan kísérlete kudarcot vallott, amellyel a katolicizmus helyzetét szerették volna stabilizálni. A pápák már az 1520-as évektől meg-megújuló próbálkozásokat tettek egy egyetemes zsinat összehívására. Hiába küldték például az ifjabb Vergeriót, mint pápai legátust Németországba a zsinat előkészítése céljából, mert ő a hitújítás eszméivel találkozva protestáns hitre tért.
Európa-szerte püspökök tucatjai is sorra csatlakoztak a reformációhoz, köztük négy magyarországi főpap (Dudich András pécsi, Kecsethy Márton veszprémi, Podmaniczky István és Thurzó Ferenc nyitrai püspökök).
A leghíresebb eset Hermann von Wied kölni érsek megtérése volt. 1515-től harminckét esztendeig töltötte be az érseki posztot, s így egyike volt a Német-római Birodalom hét választófejedelmének. Az 1530-as évektől egyértelműen a reformáció oldalára állt. Érseksége területén szabad vallásgyakorlatot biztosított a lutheránusoknak, meghívta udvarába a Róma által egyházi átokkal sújtott híres strassburgi reformátort, Martin Bucert és befogadta Menno Simont is, az anabaptisták üldözött vezetőjét. Végül III. Pál pápa 1546-ban kiközösítette a római egyházból és megfosztotta az érseki tisztségétől.
2011. 06. 03. (XV/22)
