Morvay Péter
Bár Konstantinápoly elfoglalását sikerült megakadályozni, a muzulmán hódoltság alatt álló területeken a keresztények helyzete a nyolcadik század elején egyre rosszabbra fordult. A Sziklamecsetet felépítő al-Malik fia, al-Valíd kalifa (705–715) emelte Jeruzsálemben az al-Aksza mecsetet a Templomhegy déli szegletében, és a fennhatósága alá tartozó jelentős keresztény imaházak némelyikét is mecsetté alakíttatta. A damaszkuszi Keresztelő Szent János-katedrálisból alakította például ki a híres Omajjád mecsetet. A mai Libanon területén található Baalbekben álló egyik templom kupoláját is eltávolíttatta, és a jeruzsálemi al-Aksza mecsethez használta fel. Az új imaházak építésének tilalma is az Omajjád kalifátus idején lépett életbe, különösen II. Omár ideje alatt (717–720). Mindez nagyban különbözött az első Omár kalifa hozzáállásától, aki – mint korábban említettük – még csak nem is imádkozott a Szent Sír-bazilikában, ugyanis nem akarta, hogy emiatt a muzulmánok későbbi generációi az iszlám szent helyévé tegyék azt.
Az iszlámban sokáig nem is alakult ki egységes álláspont Jeruzsálemmel kapcsolatban. A damaszkuszi székhelyű Omajjád kalifátus veresége a nyolcadik század közepén, amelynek a helyébe a bagdadi székhelyű abbászid kalifátus lépett, átértékelte Jeruzsálem státuszát – írja Dore Gold Harc Jeruzsálemért című könyvében. Az Omajjád kalifák rendszeresen ellátogattak Jeruzsálembe, és palotákat építtettek maguknak a Szent Városban. Ám a távolabb élő abbászida kalifák fokozatosan elveszítették érdeklődésüket Jeruzsálem iránt. A legnagyobb abbászida kalifa, Hárún ar-Rásid (786–809) minden második évben teljesítette a hadzsot Mekkába, és rendszeresen tartózkodott Szíriában is a bizánciak ellen folytatott háborúja miatt. Arra viszont soha nem vette a fáradságot, hogy elutazzon Jeruzsálembe. Fia, al-Mamún (813–833) szintén tartózkodott attól, hogy valaha is felkeresse a Szent Várost. A későbbiekben is jellemző volt az, hogy amikor az iszlám eredeti központjait – az Arab-félszigetet, vagyis Mekkát és Medinát – uraló kalifa lett az iszlám vezetője, Jeruzsálem jelentősége csökkent, mivel rivális célpontot jelentett a zarándokok számára. Ugyanígy fordítva, amikor a bagdadi székhelyű kalifák törtek előre, ők újra „felfedezték” Jeruzsálemet, és szorgalmazták a városba történő muzulmán zarándoklatot, hogy ezzel is csökkentsék Mekka és Medina vonzerejét.
Új hódítók a Szentföldön
Az iszlám hatalmi harcok időnként hoztak ugyan némi javulást a keresztények számára, de az üldözés mindig visszatért. A nyolcadik század elején hatvan, a kis-ázsiai Frígiából érkezett keresztény zarándokot keresztre feszítettek. Ugyanebben az időben a cézáreai muszlim kormányzó elfogatott egy ikóniumi zarándokcsoportot. Kémkedés vádjával kivégeztette őket, kivéve azt a néhányat, akik hajlandók voltak áttérni az iszlám hitre.
A Szentföld új urai pénzt követeltek a keresztényektől az áthaladásért és a Jeruzsálembe történő belépésért. Azzal fenyegették őket, hogy kifosztják a szent város templomait, ha nem teljesítik követelésüket. A hétszázas évek végén tovább romlott a keresztények helyzete. A jeruzsálemi muzulmán vezető betiltotta a keresztek használatát a városban, jelentősen megemelte a keresztényekre kirótt fejadót (dzsizja), és megtiltotta a keresztény hit tanítását. Még a szülők sem beszélhettek Jézusról a gyermekeiknek.
Az intézkedések célja a Szentföldön élő keresztények teljes alávetésének kikényszerítése volt. 772-ben al-Manszur kalifa elrendelte, hogy a Jeruzsálemben élő keresztények és zsidók kezére megkülönböztető jegyet pecsételjenek. (A szicíliai szaracén kormányzó pedig 887-ben kötelezte a keresztényeket, hogy disznót formáló szövetdarabot hordjanak a ruhájukon, a zsidók pedig szamár formájút. Ez utóbbi jóval megelőzte a középkori pápák által elrendelt megkülönböztető szégyenfoltot.) 789-ben nyilvánosan lefejeztek egy szerzetest, aki muzulmánból lett keresztény. A kivégzés után kifosztották a betlehemi Szent Theozódiusz kolostort, ahol számos további szerzetest megöltek. A térségben számos más kolostort hasonló sors ért. Az üldözés miatt a Közel-Keletről keresztények tömegei menekültek el Konstantinápolyba és a Keletrómai Császárság más városaiba.
A tizedik századra a helyzet elviselhetetlenné vált. 937-ben a jeruzsálemi muzulmánok virágvasárnap mészárlást kezdtek, kifosztották és lerombolták a Kálvária-templomot, valamint a Feltámadás-templomát.
A keresztények elleni üldöztetésekre válaszul a bizánciak megkísérelték visszafoglalni a korábban elvesztett területek egy részét. A 960-as években sikerült felszabadítaniuk Krétát, Cilíciát, Ciprust, sőt még Szíria egy részét is, és bizánci kézbe került Antiókhia városa.
Az iszlám teológia szerint az egyszer meghódított területek örökre az „iszlám házához” (dár al-iszlám) tartoznak, ezért vallási kötelességnek tekintették azok visszafoglalását. A bagdadi kalifa 974-ben dzsihádot hirdetett a bizánciak ellen. A felhívásra még Közép-Ázsiából is érkeztek muzulmán harcosok a próféta zászlaja alá. A dzsihád csak részleges eredményeket ért el, így 1001-ben a két fél tíz évre szóló átmeneti fegyverszünetet (hudna) kötött egymással. A megállapodás azonban alig három év után felbomlott, amikor al-Hakim kalifa elrendelte, hogy az uralma alá tartozó területeken égessék el az összes keresztet, és rombolják le a templomokat. Al-Hakim könyörtelen fellépésén a kortársak megdöbbentek, mivel tudták róla, hogy anyja keresztény, két nagybátyja pedig pátriárka. A kalifa azonban megtagadta családját, és kettőzött erővel fordult azok hite ellen, de a zsidóságot sem kímélte. Tíz év alatt több mint harmincezer templomot romboltak le, miközben számtalan keresztény tért át az iszlámra, hogy valamiképpen mentse az életét.
Rövid, átmeneti javulás után új hódítók érkeztek kelet felől a Szentföldre. A közép-ázsiai szeldzsuk törökök az iszlám fanatizmust és erőszakos uralmat képviselték. Miután egy nagy csatában legyőzték a bizánciakat és foglyul ejtették Romanosz Diogenész császárt, megnyílt előttük az út Kis-Ázsiába. Hamarosan elfoglalták Antiókhiát és Jeruzsálemet is. Megtiltották a keresztényeknek az áthaladást a szeldzsuk területeken, és azt is, hogy zarándokok lépjenek be Jeruzsálembe.
Bizánc – amely egykor hatalmas területeket birtokolt Dél-Itáliában, Észak-Afrikában, a Közel-Keleten és Arábiában – ekkorra már alig volt nagyobb, mint a mai Görögország. Közben ráadásul megtörtént a nagy egyházszakadás is, amely mai napig tartó érvénnyel elszakította egymástól a kereszténység nyugati és keleti irányzatát. (A komoly üldözésekkel járó vita az elsőbbségről szólt. Róma ekkorra egyértelműen magának igényelte a kereszténység vezető szerepét, amelyet a konstantinápolyi pátriárka töltött be. Kölcsönös kiközösítések után 1054-ben a nyugati és a keleti kereszténység dogmatikus, teológiai, nyelvi, politikai és földrajzi értelemben is két nagy részre szakadt.) Néhány évtizeddel később úgy tűnt, hogy a magára maradt keleti birodalom sorsa megpecsételődött. A fenyegető végzet láttán azonban az 1081-ben trónra lépő bizánci császár, I. Alexiosz Komnénosz fejet hajtott. A bizánci uralkodó, lenyelve büszkeségét, segítségért fordult a kiátkozott, eretneknek tekintett pápához a szeldzsuk dzsiháddal szemben.
II. Orbán pápa megértette a helyzet komolyságát, és meghirdette a mozgósítást a kereszténység védelmére. 1095-ben a clermonti zsinaton bejelentette, hogy ha nem veszik fel a harcot a törökökkel és arabokkal szemben, „az Istenben hívők ellen még szélesebb körben indulhat üldözés”. A pápa beszédében elsorolta, hogy milyen sérelmek érték a keresztény országokat, hívőket és zarándokokat a meghódított területeken. „Jeruzsálem határából és Konstantinápoly városából gyászos hírek jutottak a füleinkbe. A perzsák királyságából egy nép indult ki, átkozott fajta, akik teljesen elidegenedtek Istentől, egy »szilaj és makacs nemzedék, olyan nemzedék, amelynek szíve nem volt szilárd, és lelke sem volt hű Isten iránt«. Ez erőszakkal elfoglalta a keresztények földjét, és elnéptelenítette kard és tűz által. A foglyok egy részét saját országukba hurcolták, sokat közülük kegyetlen kínzásokkal megöltek. Elpusztították az oltárokat, miután tisztátalanságukkal megfertőzték azokat… (A görög keresztények) királyi városa, amely a föld közepén fekszik, Krisztus ellenségeinek a fogságába került, és olyanok uralkodnak rajta, akik nem ismerik Istent.”
A pápa drámai szavakkal ecsetelte a Szent Sír-bazilika feldúlását, és a zarándokutak elzárását, majd felszólított minden európai keresztényt, hogy induljanak meg a felszabadító háborúra.
A közkeletű felfogással szemben a keresztesek célja nem a hódítás volt, hanem a hitük szabad gyakorlása, amelyet az iszlám uralom ellehetetlenített. Ellenfeleik sem békés muzulmánok, hanem erőszakos és fanatikus keleti hódítók voltak. A keresztesek nem rabolni és nem téríteni indultak. II. Orbán pápa ígéretet tett Bizáncnak, hogy a keresztesek által felszabadított földeket átadja a császárnak. A lovagok mindenüket pénzzé tették, hogy felvehessék a keresztet és eljussanak Jeruzsálembe. A clermonti zsinaton egy szó sem esett arról, hogy a muzulmánokat a kereszténységre kell téríteni. (Csak száz évvel később érkeztek ferences szerzetesek térítő szándékkal a Szentföldre, ami ráadásul meglehetősen sikertelennek is bizonyult.) Látványos példája ennek az, hogy a keresztes uralkodók – a város korábbi uraitól eltérően – egy ujjal sem nyúltak a jeruzsálemi Templomhegyen álló muzulmán mecsetekhez.
2011. 03. 18. (XV/11)
