Nagy Konstantin a birodalom megszilárdítására egy olyan keresztény színezetű államvallást kívánt, amely a császárnak széleskörű beleszólást biztosít az egyházi kérdésekbe, ugyanakkor az uralkodótól nem várja el a kereszténység legalapvetőbb erkölcsi és szellemi követelményeinek betöltését sem.
Konstantin, miként minden római császár Julius Caesartól fogva, viselte a pontifex maximus (szó szerint: nagy hídkészítő) címet, ami a pogány államvallás legfőbb irányítói pozícióját jelentette. 312-ben történt állítólagos megtérése után nemcsak e pogány főpapi címét őrizte meg, hanem az irányító szerepre is igényt tartott a keresztény egyházban. Már 316-ban döntőbíróként lépett fel különböző keresztény irányzatok vitájában, önmagát pedig az egyház külső ügyei püspökének nevezte.
A formálódó államvallás jellegét jól mutatta a 325-ben tartott nevezetes niceai első egyetemes zsinat. Ezt az egyházi gyűlést Konstantin hívta össze, helyszíne a niceai császári palota volt, és több ülésen ő maga elnökölt. A birodalom minden részéből megjelent mintegy 220 püspök elfogadta a császárnak ezt az erőteljes irányító szerepét, annak ellenére, hogy bibliai értelemben őt nem lehetett kereszténynek tekinteni, hiszen mindaddig még meg sem keresztelkedett. Ugyanakkor több pogány templomot is építtetett, és nem sokkal a niceai zsinat előtt adta ki híres rendeletét a vasárnap birodalmi ünnepnappá nyilvánításáról. Ennek indoklásában az szerepelt, hogy e nap Sol Invictusnak, azaz a Győzhetetlen Napistennek az ünnepnapja, ezért kell birodalomszerte megünnepelni.
Konstantin vezető egyházi szerepét az sem ingatta meg, hogy megölette elsőszülött fiát, Crispust és második feleségét, Faustát. A hivatalos egyház főpapjait az sem zavarta, hogy a császár újonnan építtetett fővárosának, Konstantinápolynak a felavatási napját, 330. május 11-ét csillagjósokkal jelöltette ki, a városban szobrot állíttatott Kübelének, a Nagy Istenanyának, és az ünnepségek kezdetén segítségül hívták a hely szellemét is.
Cézárok és pápák
A Nagy Konstantin által számos kedvezményben és anyagi támogatásban részesített katolikus kereszténység Nagy Theodosius császár alatt vált hivatalos államvallássá. A császár 380-ban bocsátotta ki Cunctos populos kezdetű nevezetes rendeletét. (Lásd a keretes forrásszöveget.) Ekkor a hivatalos kereszténység fő igazodási pontja már a pápa által képviselt katolikus vallási felfogás lett. Elgondolkodtató, hogy a különböző európai országokban hosszú századokon át – sokhelyütt egészen napjainkig – a mindenkori államhatalom teljességgel a rendelet tartalma szerint viszonyult a Rómától eltérő keresztény közösségekhez, még akkor is, amikor bizonyíthatóan nem is ismerték a 4. századi dokumentum szövegét. A római egyház Theodosiushoz hasonlóan a későbbiekben is „őrülteknek és eszteleneknek” igyekezett beállítani a nem katolikusokat, megtagadva tőlük a keresztény megnevezést és az egyházi státuszt, miközben lejárató propagandával gyalázatos színben igyekezett feltüntetni őket. Kiközösítéssel (exkommunikáció) és kiátkozással (anathéma) először az „isteni bosszúnak” kívánták átadni őket, majd az államhatalom rendszeresen gondoskodott a megbüntetésükről is.
A Theodosius által kizárólagossá tett államvallást számos kiváltsággal látták el, melyekből minden más keresztény közösséget kizártak. A hivatalos egyház papsága és az egyházi vagyon mentes volt mindenféle adóktól, illetékektől és közterhektől. A papságot kivonták a világi törvényszékek hatásköre alól. A klérusnak szerepet biztosítottak az államigazgatás működtetésében, és megengedték számukra, hogy ennek jelzésére a római államhivatalnokok megkülönböztető ruhadarabjait viselhessék. Ez a magyarázata annak, hogy miközben a Római Birodalom már megszűnt, államhivatalnoki öltözete mindmáig tovább él a katolikus liturgiai ruházat egyes darabjaiban. A birodalmi egyház legfőbb védnöke és világi feje a mindenkori uralkodó volt. Ez a modell is tartósan tovább élt Európa országaiban.
2011. 03. 04. (XV/9)
