Amikor először küldte ki tizenkét apostolát az evangélium hirdetésére, szinte programszerűen vázolta fel előttük nemcsak személyes szolgálatuk, de az elkövetkező három évszázad egyháztörténetének eseményeit, amelyek profetikusnak bizonyultak a későbbi korok keresztényei számára is. „Látjátok, úgy küldelek el benneteket, mint bárányokat a farkasok közé… Vigyázzatok az emberekkel, mert bíróságoknak adnak majd át, és gyülekezeteikben megkorbácsolnak; fejedelmek és királyok elé visznek benneteket miattam, hogy tanúbizonyságul (azaz: mártírokul) legyetek nekik és a más nemzetekhez tartozóknak… Mindenki előtt gyűlöletesek lesztek az én nevem miatt – de aki mindvégig kitart, az megmenekül… És ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni: inkább azt féljétek, aki a testet is, és a lelket is a kárhozatra tudja vetni a gyehennában… Így hát mindazokat, akik meg fognak vallani engem az emberek előtt, én is megvallom majd Atyám előtt, aki a mennyekben van. De aki meg fog tagadni engem az emberek előtt, azt én is megtagadom majd Atyám előtt, aki a mennyekben van.” (Máté evangéliuma 10. fejezet)
A Mester és apostolai megpecsételték e szavak valóságát saját tetteikkel és áldozatukkal, de ugyanez elmondható a második és a harmadik század hitvallóiról és vértanúiról is, akik hol hosszabb, hol rövidebb ideig üldözéseket szenvedtek el a római állam képviselőitől.
A korszakból számos beszámoló, vértanúakta, szenvedéstörténet maradt fenn, amelyeknek egy részét történetileg hitelesnek tekintik, más részük viszont nyilvánvalóan olyan kiegészítéseket, színezést nyert az évszázadok során, amelyek már a későbbi mártír- és szentkultusz ideológiai megalapozását szolgálják. A következőkben a hiteles történeteket rekonstruálva próbálunk rövid betekintést adni e forrongó korszak hitvalló keresztényeinek hősies küzdelmeibe.
„Azt várd, ami az időn túl van”
A második század elején a szíriai Antiochia gyülekezetének vezetőjét, Ignatioszt a rómaiak elfogták, bírósági tárgyalásra és ítélethozatalra Rómába hurcolták. Ignatiosz útközben leveleket írt több általa ismert gyülekezetnek, és az egyikben így vallott Rómába való deportálásáról: „Szíriától Rómáig, szárazon és vízen, éjjel és nappal vadállatokkal küzdök, tíz leopárdhoz kötözve, azaz egy katonai osztaghoz;
a jótékonyságra ezek csak rosszabbakká válnak. Sértéseik közepette még inkább tanítvánnyá válok, de nem ezért igazulok meg… Isten gabonája vagyok, akit a vadállatok fogai őrölnek meg, hogy Krisztus tiszta kenyerének bizonyuljak.”
A vértanúsága előtt álló Ignatiosz Polükarposzra, a szmürnai gyülekezet vezetőjére bízta saját gyülekezetét, az antiochiait is. Polükarposz, a Szmürna városában működő nagy befolyású és népes gyülekezet vezetője ekkor – a második század tízes éveiben – férfikorának derekán járt, mintegy negyvenéves volt. A kivégzése előtt álló Ignatiosz személyes üzenetet is küldött Polükarposznak, levelében ezt írta: „Azt várd, ami az időn túl van, az időtlent, a láthatatlant, aki értünk láthatóvá vált… aki értünk szenvedett és minden módon tűrt.” Polükarposz ezután még hosszú évtizedekig, közel ötven éven keresztül vezette a szmürnai gyülekezetet, melynek élére pásztornak korábban még János apostol állította.
Szmürna (a képen fent), a kor egyik körülbelül kétszázezer lakosú világvárosa a mai török Izmir város területén található. A kikötőváros, ahol egyes feltételezések szerint Homérosz is született, Efeszosz és Pergamon között feküdt, és az Égei-tenger ékköve volt. A híres földrajztudós Sztrabón Geógraphika című művében egész Kis-Ázsia legszebb városaként mutatta be. A városban kiemelkedő iskolák, fürdők, könyvtár, stadion és gümnaszion járultak hozzá a lakók testi-lelki jólétéhez.
Az evangélium terjedése Szmürnában valószínűleg Pál apostol tevékenységének következtében indult el, és minden bizonnyal János apostol is többször időzött a városban.
Polükarposz keresztény szülők gyermekének született, anyanyelveként a görögöt beszélte, és fiatalemberként János apostol köréhez tartozott. Ő maga jegyezte fel, hogy egy alkalommal Efeszoszban együtt mentek fürdőbe Jánossal. A beszámolók Polükarposzt egyöntetűen úgy mutatják be, mint aki aktívan gyakorolta hitét, gyülekezetéért, a városiak megtéréséért és az egész egyház sorsáért gyakran imádkozott. Szava sokat számított a gyülekezetek közötti viták eldöntésében, kapcsolatot tartott a környező gyülekezetek mellett a filippi, a római és az antiochiai közösségekkel is. Az Ázsia provinciában működő gyülekezetek gyakran fordultak tanácsért a szmürnai pásztorhoz, egy időben tekintélye a tartomány többi gyülekezetére is kiterjedt. Büszkék voltak rá, akik találkoztak vele, és kiváltságnak tartották, hogy vele lehettek. A ránk maradt források szelíd, szerény és türelmes embernek mutatják be. Türelme és szelídsége ellenére határozottan, ha kellett keményen védelmezte az evangéliumi igazságokat. A hit beszédének, valamint a hívőknek a megvédése érdekében az eretnekekkel szemben nyílt konfliktusokat is vállalt. Egy alkalommal, amikor Rómában járva Markiónnal, a második század közepének legnagyobb hatású, antikrisztusi és antiszemita eretnekvezérével találkozott, és az megkérdezte tőle, hogy megismeri-e, Polükarposz azt válaszolta: „Hogyne ismernélek meg, Sátán elsőszülötte!” Élete során mind Markión tanítványai, mind más gnosztikus mesterek követői közül sokakat megtérített az evangéliumhoz, folyamatos szellemi és intellektuális harcban állva velük; soha nem hagyta magát az apostoloktól részben személyesen hallott, részben írásaik olvasása által megismert igazságtól eltéríteni. Tevékenységének azért is rendkívüli a jelentősége, mert nemcsak prédikációi során hirdette és ránk maradt levelében idézte az evangéliumokat, az Apostolok cselekedetei könyvét és az apostolok leveleit, hanem arra is gondolt, hogy ezeket az írásokat csorbítatlanul és változtatás nélkül adja át a következő generációnak, tanítványainak, akik közül a legismertebb Irenaeus, a galliai Lugdunum (ma Lyon) gyülekezetének későbbi pásztora. A második században, amikor a kereszténység és a gnoszticizmus közötti harcnak és vitának a legfontosabb tárgya és tétje az volt, hogy kik tekinthetők Jézus hiteles tanúinak: az apostolok és a szemtanúk vagy pedig azok a korai gnosztikusok, akik titkos és a nyilvánosság elől elzárt ezoterikus szellemi ismereteikre hivatkoztak, Polükarposz felismerte, hogy a sikert az eredeti újszövetségi írásokhoz való teljes hűség és ezek hamisítatlan továbbadása hozhatja meg a keresztényeknek. Meggyőződéssel érvelt amellett, hogy az apostolok és a próféták által megmutatott módon kell Istent szolgálni, és ehhez az örökséghez nem szabad hozzátenni vagy elvenni belőle. Saját igehirdetését és írásait nem tartotta egyenértékűnek a Szent Szellem által ihletett, később kanonikussá vált iratokkal, hanem maga helyett Jézus szavaira és az apostolok igehirdetésére irányította hallgatóságának és olvasóinak figyelmét.
Polükarposznak a filippi gyülekezethez írt leveléből kiderül, hogy elsősorban nem a földi pályafutás során elérhető célokat tűzött maga elé, hanem a feltámadás reménységében kívánt élni. „Nem hoztunk magunkkal semmit a világra, és nem is fogunk innen elvinni magunkkal semmit”, idézte Pál apostolt, és a vagyonszerzés céljánál előbbre valónak tartotta az adakozást, a fösvénység helyett a jószívűséget. Tisztában volt azzal, hogy Jézus követése teljes, halálra szánt elkötelezettséget kíván; arra is fel volt készülve, hogy a hit megvallása üldözések elszenvedésével és végső esetben a vértanúság vállalásával járhat együtt.
2011. 02. 11. (XV/6)
