A modern Izrael létrejötte és Jeruzsálem 1967-es felszabadítása óta a kereszténységen belül egyre többen szakadnak el, különösen az evangéliumi keresztények, a tradicionális helyettesítési teológiától - amely Izraelnek az Isten üdvtervéből való végleges kizárását s az egyházzal való helyettesítését vallja -, és térnek vissza az Újszövetség eredeti felfogásához, amely nem csupán a kegyelem alapján álló kiválasztás szerinti üdvözülés lehetőségét biztosítja egyéni szinten a zsidó emberek számára, hanem hisz Izrael nemzetként való újjászületésében, megigazulásában és romolhatatlan, örök életében is. Az államegyházak hivatalos vezetői hosszú évszázadokon át zsidózó szektaként bélyegezték meg azokat a hívő közösségeket, amelyek Izrael üdvözülését, megváltását a világkorszak egyik alapvető isteni végcéljának tekintették az igazi egyház dicsőségbe való felvétele és a nemzetek ítélete mellett. Mára azonban a bibliai próféciák ismerete növekedésének következtében egyre nyilvánvalóbbá válik a keresztény tömegek előtt is, hogy valójában az Izrael jövőbeli üdvtörténeti szerepét tagadó álláspontok szakadtak el a kinyilatkoztatástól, és állnak szemben az Isten jövőre vonatkozó programtervével.
A hagyományos náci antiszemitizmust és rasszizmust (főleg a muszlim terrorista honlapoktól átvett) anticionista rágalmakkal vegyítő hazai neobarbár, keresztény színezetű vallási-politikai mozgalmak hirdetik agresszíven és vulgárisan a helyettesítési teológia előítéleteit - az Izrael helyreállítását figyelembe vevő és azt támogató keresztényekkel, egyházakkal szemben. Jézuson és az apostolokon kívül számos egyházi és történelmi személy - köztük Kálvin János is - tisztában volt azzal, hogy Izrael fiainak összegyűjtésére, az atyák földjére való visszatérésére sor fog kerülni közvetlenül e világkorszak vége előtt. Napjainkban a kérdés azért került a középpontba, és II. János Pál pápa is azért szakított részben a hagyományos katolikus felfogással, mert a 20. század tragikus és örömteli eseményei ezzel kapcsolatos ősi jövendöléseket aktualizáltak. Mély csalódást tartogat a jövő azok számára, akik a modern Izrael létezését átmeneti, elmúlásra ítélt jelenségnek látják, láttatják, s csupán olyan politikai képződményként fogadják el, amelyet a második világháború halálgyárainak rémségei nyomán az akkori nemzetközi politikai elitben keletkezett bűntudat keltett életre. Izrael létezése nem a múlt felidézett kísértete, hanem valóság.
A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás szerint a történelem fundamentumát azok a szövetségek képezik, melyek tényeit és igazságait a Biblia tartalmazza. Ábrahámig Isten minden népet, nemzetet bevont a Noéval kötött egyezmény által áldásaiba, ígéreteibe és törvénye alá. A hit atyjától kezdődően azonban az Úr egy család felé fordult, hogy leszármazottaiból hozza létre a szövetség népét. A nép névadója a Szentírás beszámolója szerint is a Messiás, aki a Jabbók patak partján egész éjjelen át viaskodott a Szentföldre visszatérőben lévő Jákóbbal, és annak nevét Izraelre változtatta.
2009. 09. 25. (XIII/39)
