Jézus feltámadásának tagadása az evangélium születésének a napján indult történelmi útjára Jeruzsálemből, hogy áthidalhatatlan akadályt kíséreljen meg fölállítani mindenhol, mindenkor, mindenkiben a halál döntő, és a jövőben bekövetkezendő végső vereségének megértésével, elfogadásával szemben, és eleve kudarcra ítélje a Názáreti tanítványainak erőfeszítéseit arra nézve, hogy a föltámadást történelmi eseményként, tényként fogadtassák el a világgal.
A dogmának nincs feltétlenül köze a valósághoz, igazsághoz, hanem olyan véleményt, álláspontot jelöl, amit képviselői helyesnek, igaznak nyilvánítanak. Vallási dogmákon azokat az alapvető egyházi tanításokat, határozatokat érti a világ, amelyeket a klérus abszolút érvényű hitigazságnak fogad el, és minden hívőre kötelező tanként hirdet ki. A protestáns felfogás szerint a dogmatika jelentős mértékben aláásta a Biblia hitelességét, népszerűségét azáltal, hogy a zsidó-keresztény kinyilatkoztatást és annak történelmi tényeit pusztán hittanként tárta hívei elé. Ugyanis a dogma végső soron szubjektív tudat, reflexió megnyilvánulásaként tünteti fel - szándéka ellenére is - a kinyilatkoztatás tényeit, amelyekben Isten a pszeudovilágban feltárta a természetfölötti valóságot, annak tulajdonságait, az emberre vonatkozó igazságait. Amikor az evangéliumot elutasító világ dogmának nevezi a keresztény reménység tárgyát, akkor olyan szubjektív vélekedést ért rajta, amelynek nincs semmi valóságos alapja; sőt a valóság hazug értelmezésének, tükrözésének ítéli, és túlhaladott hiedelemnek véli, melyet ókonzervatív, régi vágású keresztények gondolnak csupán igaznak.
A mai keresztényeknek vissza kell térniük az apostolok feltámadásról szerzett tapasztalataihoz és az ezekről szóló beszámolókhoz, mert ők az evangéliumot olyan történelmi eseményként, tényként hirdették a világnak, melynek szemtanúi voltak, és egész földi pályafutásuk, életművük erről tesz hiteles tanúságot.