A 30 millió lakosú Irakból mintegy 2,3-2,5 millióan menekültek a határokon
túlra (elsősorban Szíriába, Jordániába), míg 2,8 millió embernek nem adatott meg
ez a lehetőség, és sokkal rosszabb körülmények között „belső menekültek” lettek
(akik elsősorban a kurd hatóságok által felügyelt területekre távoztak, vagy
síiták, szunniták esetében olyan helyre, ahol az adott kisebbség többségben él).
Az amerikai külügyminisztérium által a vallásszabadságról kiadott jelentés
szerint 1990-ben még az iraki lakosság 10 százaléka volt keresztény, ez az arány
2003-ra 3 százalékra csökkent. Adataik alapján akkor ez 1,3 millió főt tett ki
(más források alapján ekkor már csak 800 ezer keresztény élt Irakban). Közülük
kényszerült mintegy 600 ezer hívő arra, hogy otthonából elmeneküljön. A
külföldre menekültek közül a szomszédos országokban él legalább 450 ezer iraki
keresztény, míg 150 ezerre becsülik azoknak a számát (természetesen pontos
számok nincsenek), akik az országhatáron belül keresik az életben maradás
lehetőségét. Ők azok, akik főleg a kurd hatóságok által ellenőrzött területekre
menekültek, ahol szintén nincsenek biztonságban, csak éppen kisebb a
fenyegetettség foka.
A menekülők beszámolói szerint az iraki nagyvárosokban teljes keresztény
negyedek ürültek ki (lásd keretes írásunkat). A forgatókönyv mindenhol nagyjából
ugyanaz: a síita muzulmánok (például mert megkívánják a szomszéd keresztény
család házát, boltját, vállalkozását) felbérlik a helyi síita fegyveres bandát,
hogy félemlítsék meg az adott családot. Jobb esetben „csak” fenyegető levelet
küldenek nekik, hogy huszonnégy órán belül hagyják el az otthonukat, rosszabb
esetben az egyik családtagot elrabolják, és váltságdíjat kérnek érte, vagy
megkínozzák és visszaadják a családjának. E forgatókönyv alternatívája, hogy a
keresztény vállalkozó nem akarja vagy nem tudja megfizetni a helyi síita maffia
által kiszabott védelmi pénzt, amit 2003 óta minden keresztény vállalkozásra,
üzletre kiszabnak (védelmi pénzt kérnek egyébként minden működő vállalkozástól,
de a keresztényektől általában jóval magasabb összeget követelnek – a saria
elveire hivatkozva). A keresztények azért kényszerültek lakóhelyük elhagyására,
mert nem kaptak segítséget a hatóságoktól, illetve annyira veszélyes lett volna
bármit is lépniük, hogy eszükbe se jutott, hogy hivatalos helyről kérjenek
segítséget.
Az elmúlt egy-két évben sok sajtóhír szólt arról, hogy az al-Kaida és a Szaddám
Huszeint támogató szunnita csoportok elleni harcban jelentős sikert értek el az
iraki fegyveres erők, természetesen az amerikai hadsereg támogatásával, és
javult az országban a közbiztonság. Valóban kevesebb a bombatámadás, ám a
statisztikai adatok csalókák, ha figyelembe vesszük, hogy egy adott helyen azért
is szorulhatott vissza a terrorcselekmények száma, mert mindenkit, aki valakinek
útban volt, rég megöltek vagy elkergettek. De ezek a hírek azért sem tükrözik
hűen az erőszak visszaszorulását, mert a nemkívánatos csoportok – elsősorban a
keresztény kisebbség – ellen irányuló síita terror visszaszorítása vagy nem
szerepel eléggé kiemelt helyen az egyébként síita irányítású iraki kormány
programjában, vagy meglehetősen sikertelen. A kormány már rég beletörődött abba,
hogy a belső béke érdekében nem érdemes védelmet nyújtani az üldözött
keresztényeknek, nem érdemes miattuk népszerűtlenséget és konfliktust vállalni a
szélsőséges síita mozgalmakkal, illetve a maffiával.
De az amerikaiak sem érdekeltek abban, hogy fontos stratégiai kérdést
csináljanak a keresztények helyzetéből: a konzervatív vezetés azért nem, mert
kellett egy iraki sikersztorit gyártani a választások előtt (ha ismertté válik
a keresztények sorsa, nem igen lehet beszélni sikersztoriról), a demokraták meg
azért nem, mert ők a gyorsabb ütemben zajló katonai visszavonulást szorgalmazzák
(és ki tudja, hogy milyen vallási-etnikai tisztogatásra kerül majd sor, ha már
nem lesz ott amerikai katonai jelenlét).
A szomszédos országokba menekült keresztények évek óta nem kapnak letelepedési
jogot. A szíriai és jordániai hatóságok előbb-utóbb kérni fogják az ENSZ-táborok
bezárását, a világszervezet pedig ki fogja jelenteni, hogy Irak már biztonságos
hely, mindenki hazamehet. A kurd hatóságok is bármikor kijelenthetik, hogy
elegük van a menekültekből, térjenek „haza”. A nyugati országoktól meg a
gyakorlatban esélyük sincs arra, hogy menedékjogot kapjanak. Az iraki
keresztények félnek a terrortól, nem akarnak visszatérni régi lakóhelyükre, de
kilátásuk sincs arra, hogy valahol új életet kezdjenek.
2008. 09. 26. (XII/39)
