A második – vagyis az ember és ember közti viszonyokat szabályozó – kőtábla negyedik parancsa így szól: „Ne lopj!” (2Móz 20:15) Itt tehát a magántulajdon védelméről van szó, ezért Kelet-Európában – így hazánkban is – különösen nagy súllyal kell felhívnunk rá a figyelmet, ugyanis ebben a térségben az elmúlt évszázadban többször is állami szintű támadás érte ezt az elvet. Magyarországon elsőként a Horthy-rendszerben, amikor a magyar zsidóság vagyonát állami segédlettel, a törvényhozás és a végrehajtó hatalom, valamint a polgárok nagyobb részének aktív részvételével elrabolták. Az ezzel kapcsolatos anyagi viszonyok rendezése a mai napig is csak töredékesen történt meg. Néhány évvel ezután pedig a kommunista diktatúra sértette meg újból brutálisan és állami szinten a magántulajdon védelmének elvét az államosítások által, majd pedig regnálása alatt folyamatosan. De természetesen régebbi korokban is találhatunk példákat: a sokáig elhúzódó feudalizmus sem nélkülözte a szegényebbek kifosztásának államilag törvényesített eszköztárát.
Az állam mint törvényhozó hatalom tette mindig példaadó, meghatározó állampolgárai számára, mert nemcsak cselekvésüket, hanem gondolkozásmódjukat, erkölcsi felfogásukat, lelkiismeretüket is mélyen befolyásolja. A kelet-európai emberek bensőjében porrá lett zúzva a másik ember megélhetése védelmének az elve, azaz a lopás tilalma, és ez mindmáig mélyen fertőzi a közéletet és az egyéni boldogulás lehetőségeit egyaránt. Az emberekben földig lett rombolva az ezzel kapcsolatos isteni gátlás, és a lelkiismeretben azóta sem épült fel teljesen az a belső kontroll, amely szerint saját érvényesülésem és megélhetésem érdekében sem helyes a másik embert anyagilag megkárosítanom. Sok magyar és kelet-európai apa nem arra tanítja fiát, hogy „szeresd a másik embert ugyanúgy, mint önmagadat”, hanem ezt az életelvet hangsúlyozza számára a családi otthon mélyén: „Jegyezd meg, fiam, ha el akarsz érni valamit az életben, akkor csak a magad érdekét kövesd, és ne törődj senki mással!” S miközben ezt mondja, nem is sejti, hogy gyermekét a biztos kudarc és boldogtalanság útjára küldi ezzel! Az egész életet uralja ugyanis a viszonosság természetfölötti törvénye: előbb-utóbb mindenkivel megtörténik, amit ő tesz másokkal; ahogy Jézus fogalmaz: „Amilyen mértékkel te mérsz, olyannal mérnek neked.” Isten ugyanis a lopással szerzett vagyon elvesztésének átkát mondta ki minden tolvajra, amit a közmondás is megfogalmaz: ebül szerzett holmi ebül vész el.
Mindaddig, míg ezt a helyzetet nem sikerül tömegméretekben helyreállítani, az élet itt Kelet-Európában nehezen élhető, elmondhatatlanul sok szenvedéssel, keserűséggel, gyötrődéssel terhes marad a rengeteg anyagi károkozás miatt. Ameddig a politikai hatalomban lévők egy része azért választja ezt a pályát, hogy az adófizetők pénzének ellopásával tőkésítse fel magát; míg amazok pedig emiatt igyekeznek elcsalni az adót; ameddig az üzletfelek minden úton-módon igyekeznek egymást megkárosítani; ameddig a szegényeknek államhatalmi vagy munkahelyi eszközökkel lehetetlenné teszik a felemelkedést, ők pedig ezért felmentik magukat a lelkiismeret-furdalás alól, ha lopnak – addig aligha várható nemzeti felemelkedés.
A Tízparancsolat következő, azaz kilencedik parancsa így hangzik: „Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúságot!” (2Móz 20:16) Ez alapvetően egy jogi parancs, amely a bíróság előtti tanúskodásra vonatkozik, vagyis az igazságos jogrendet védelmezi. Isten trónjának erőssége az igazságosság és jogosság (Zsolt 89:15), tehát a szeretet emberi élet fölötti uralmának alapja a jogszerűség megőrzése. Jogtalanságban nincs szeretet.
De túl a jog birodalmán a Biblia kiterjeszti ezt az elvet az emberi kapcsolatok egyéb, személyes vonatkozásaira is: „ne hazudjatok” (3Móz 19:11), sőt a közösségi élet és a hírközlés, a média világára is: „hazug hírt ne hordj
” (2Móz 23:1). A legtöbben tapasztalatból is tudjuk, mennyire borzalmas, amikor akár személyes kapcsolatainkban, akár szűkebb közösségünkben, baráti társaságunkban vagy munkahelyünkön, akár bíróság előtt, akár a médiában hazugságokat, féligazságokat, pletykákat vagy rágalmakat terjesztenek rólunk. Ezek rendkívül mélyen rombolják az emberi kapcsolatokat, és nagyon fájdalmassá, küzdelmessé, nehézzé és gyötrelmessé teszik az életet. Ezért Isten – akinek bíróként nagy gondja van a földi, emberi élet élhetőségére, tisztaságára is – egy ízben szinte hihetetlenül keményen fogalmaz: „Aki titokban rágalmazza a felebarátját, elvesztem azt
” (Zsolt 101:5)
A Tízparancsolat utolsó parancsa a következő: „Ne kívánd a te felebarátodnak házát, ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálólányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé!” (2Móz 20:17) Egyfelől szintén a megélhetés védelmét látjuk, s még ha a felebarátunknak esetleg szolgája van – tehát gazdag ember –, akkor is védi Isten a magántulajdonát; másfelől a feleségét is védelmezi, jóllehet az nem tekinthető tulajdonnak. Tehát újra a család és az anyagi javak védelmét ismétli meg, de túlmegy a házasságtörés vagy a lopás korábbi tilalmán, mert már magát a kívánságot is bűnnek ítéli, akkor is, ha ez a vágy még semmilyen tetté vagy beszéddé nem materializálódott. De nemcsak Isten szemében bűn ez, hanem egyszerűen arról van szó, hogy ezek a dolgok akadályoznak bennünket abban, hogy nyugodt, békés, boldog, vidám, sikeres, élvezhető, kellemes életet éljünk ezen a földön – ahogyan ezt Isten is kívánja nekünk. Hiszen nem mi vagyunk a Törvényért, hanem a Törvény van értünk, emberekért, a mi életünket védi mindez – Istennek nincs szüksége védelemre.
Ezzel tehát befejeztük a Tízparancsolat áttekintését, és most újra szeretném összefoglalni azt, amivel ezt a sorozatot kezdtük. Amikor Jézust megkérdezték, hogy a Törvényből melyik a két legnagyobb parancs, akkor a 613 parancs közül, amely szerepel a mózesi Törvényben, a következő kettőt választotta ki: az első és legnagyobb, hogy „szeresd az Urat a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!”; a második pedig: „Szeresd embertársadat ugyanúgy, mint önmagadat!” Utána hozzátette: „E két parancstól függ az egész Törvény és a Próféták.” (Mt 22:36–40)
Egy másik alkalommal így foglalta össze az egész Bibliát: „Mindazt tehát, amit akartok, hogy megtegyenek veletek az emberek, ti is tegyétek meg velük: ez a Törvény és a Próféták!” (Mt 7:12) Az emberi kapcsolatok tekintetében tehát a világmindenség legnagyobb alaptörvénye a viszonosság törvénye, amelyet Jézus sokszor és a legnagyobb súllyal fogalmaz meg: „Legyetek irgalmasok, miként Atyátok is irgalmas! Ne vádoljatok, hogy titeket se vádoljanak; és ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Bocsássatok meg, és nektek is megbocsáttatik! Adjatok, és nektek is adatik
mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek majd viszonzásul nektek.” (Lk 6:36–38) De ez nem az élet végső értelme – hanem mi, emberek, egymás kölcsönös szeretetével tudunk olyan légkört teremteni, ami a leginkább kedvező ahhoz, hogy mindannyian teljes lényünkkel szerethessük Istent, – ami pedig a legnagyobb parancs mind közül, és az ember boldogságának egyetlen valódi lehetősége.
(A szerző teológus. A fenti cikk az ATV Nem csak kenyérrel él
című műsorában március 10-én elhangzott előadás szerkesztett változata.)
2008. 03. 28. (XII/13)
