Mario Vargas Llosa
Amikor például semmilyen vagy legalábbis minimális katonai, rendészeti,
titkosszolgálati múlttal nem rendelkező írók, újságírók, történészek mondanak
határozott véleményt katonai, nemzetbiztonsági problémákról, szakkérdésekről,
akkor nem a feladatukat teljesítik. Amikor hamis mítoszokat fogadnak el
tényként, nem vizsgálják meg a médiában látott, olvasott információ
valóságtartalmát, utóéletét, és ezen történetek határozzák meg véleményüket,
akkor a legalapvetőbb értelmiségi attitűdnek – a kutatásnak, keresésnek –
mondanak búcsút.
Nehéz másnak látni a kiváló perui író, Mario Vargas Llosa nemrég magyarul is
megjelent könyvét (Izrael, Palesztina), mint állatorvosi lónak. Azon
értelmiségiek orvosi lovának, akik azt hiszik, hogy ha pár évente néhány hetet
eltöltenek a Közel-Keleten, elolvasnak egy-egy könyvet, nézik a televíziót,
elolvassák az újságokat és megszerveznek néhány találkozót, kísérőikkel elmennek
néhány tüntetésre, akkor máris a térség avatott ismerőivé válnak. Mindez fontos,
de nem elég. Az, aki nem ismeri a térség kultúráját, vallásait, történelmét és
lehetőleg legalább egyik nyelvét, csak a legritkább esetben értheti meg a
konfliktus valódi dimenzióit. Vargas Llosa pedig ezen nem ritka személyek közé
tartozik. Könyve tele van rengeteg olyan információval, amelyeket felülírt a
történelem. Noha a kötet 2006-ban jelent meg, semmi nyoma annak, hogy a
2001–2003 közötti cikkeiben szereplő események utóéletének, az azóta napvilágra
került tényeknek utánaolvasott volna. Már 2001 nyarán is, de 2006-ban különösen
kínos arra hivatkozni, hogy a második intifáda kiváltó oka Saron templom-hegyi
sétája volt, mivel elemzések tucatjai mutatták ki és palesztin vezetők ismerték
el, hogy már akkor – 2000 tavaszán – készültek az intifádára, s hordták fel
hónapokon át a fegyverként használt köveket a Templom-hegyre, amikor Saron
látogatásáról még szó sem volt. Három évvel a hivatalos ENSZ-vizsgálat, az
emberi jogi szervezetek és palesztin vezetők nyilatkozatai után nem lehet
Dzseninről úgy beszélni, mint népirtás helyszínéről, mivel már tudjuk, hogy a
harcokban ötvenkét palesztin esett el, akikből ötven biztosan fegyveres volt, s
tudjuk, hogyan próbálta a palesztin propaganda népirtás látszatát kelteni.
A perui író azonban nemcsak ezeket a tényeket mulasztja el legalább egy
lábjegyzet erejéig megemlíteni, hanem a menekültkérdés kialakulásának
szakirodalmát is két történész, Benny Morris és Ilan Pape munkáira redukálja.
Figyelmen kívül hagyja, hogy kettejük eredményeit, történészi módszereit nemcsak
politikai, hanem szakmai szempontokból is sokan bírálták – elég többek között a
Commentary című folyóirat 2004. áprilisi számában elolvasni Morris és Ephraim
Karsh történész levélben lefolytatott vitáját. Eszerint nem vettek figyelembe
többek között olyan forrásokat, mint például a haifai brit parancsnokság
jelentései, az arab politikusok nyilatkozatai, amelyek alaptézisüket – miszerint
a palesztin menekültek nagy részét a zsidók üldözték el – árnyalták vagy
megkérdőjelezték volna, s amelyek az arab vezetők felelősségét támasztják alá.
Erről a felelősségről nem esik szó, hanem csak egy-egy olyan bizonyított esetet
általánosítanak, amikor valóban az izraeli hadsereg katonái űzték el egy falu
lakóit. A vitákról, hiányosságokról nem szól Vargas Llosa, nem szól az arab
országokból elüldözött, szintén több százezer zsidóról, és nem szól Benny Morris
pálfordulásáról sem. A palesztinügy Nyugaton dédelgetett izraeli apostola a
második intifáda után, látva, hogy a béke érdekében hozott tudományos
kompromisszumai – az arab felelősség negligálása abban a reményben, hogy a
palesztin fél is önvizsgálatot tart – nem hoztak eredményt, hirtelen héjábbá
vált a héjáknál, s immár azon kesergett, hogy miért nem űztek el minden arabot.
S ez a váltás bizony addigi történészi munkásságának komolyságát is
megkérdőjelezi.
Az ismeret hiányáról tanúskodik Vargas Llosa azon kijelentése is, hogy az
oktatáshoz, az egészségügyhöz nem férnek hozzá az izraeli arabok. 2000 nyarán,
amikor szóba került Jeruzsálem megosztása, a város arab elővárosai, a környező
falvak polgármesterei tiltakoztak az ellen, hogy a leendő palesztin államhoz
kapcsolják közösségüket – többek között éppen a segélyek, az egészségügyi
ellátás miatt, amelyeket izraeli állampolgárként élveznek. Ugyanilyen
pontatlanság, hogy az izraeli kormányok nem teljesítették az oslói
békeszerződésben vállalt kötelezettségeket – mivel azokat legfeljebb
felfüggesztették egy-egy merénylet után. Tájékozatlanságát jelzi az is, hogy a
2002-es választások nagy reménységeként ünnepli a munkapárti Amram Micnát,
akinek valójában esélye sem volt a választások megnyerésére – és ennek
kiderítéséhez elég lett volna valamelyik izraeli lap angol kiadásába belenéznie.
Az amerikai média nagyhatású liberális képviselőit – a The New York Timest meg
is nevezi – Izrael-barátként számon tartani már-már megmosolyogtató, s a
semmivel sem tájékozottabb, felkészültebb európai média nézőpontját emlegetni
pozitív példaként pedig már meghökkentő tájékozatlanságot és naivságot mutat.
Vargas Llosa nem azért hallgatja el az információkat, mert hazudik, hanem mert
nem ismeri az események utóéletét, a valódi helyzetet, másrészt az egész
izraeli–palesztin konfliktusról vallott véleményét, sőt, egész baloldali
érvelésmódját felül kellene vizsgálnia, hogy ezek az információk értelmet
nyerjenek. El kellene ismernie, hogy katonai és biztonságpolitikai kérdésekre
nincs rálátása. Ebben a momentumban rejlik a könyv tragikuma. Vargas Llosa nem
antiszemita és nem anticionista, nem Izrael-ellenes, éppen ellenkezőleg: a könyv
előszavából, hangneméből újra és újra kicseng, hogy szereti az országot,
csodálja technológiai és kulturális sikereit, demokratikus berendezkedését,
tiszteli, hogy több izraeli szervezet, magánszemély védi a palesztinokat. A 155.
oldalon elismeri: „Sajnos hiányoznak palesztin oldalon a hasonló példák.” Vargas
Llosa tehát látja a lényeget, érzékeli az ellentmondást saját logikájában, de
nem vonja le a következtetéseket, nem tudatosítja magában, hogy a béke egyik
legfőbb akadályát ragadta meg ebben a kulcsmondatban. Ehhez ugyanis újra kellene
gondolnia az olyan toposzokat, amelyek alapján a közel-keleti valóságot nem
ismerő baloldali értelmiségiek próbálják a konfliktust értelmezni:
gyarmatosítás, apartheid, elnyomó–elnyomott harca. És nem utolsósorban választ
kellene találnia arra a kérdésre, hogy a hadseregnek, a rendőrségnek, a
titkosszolgálatnak milyen módon kellene kiszűrnie a terroristákat, ha a
biztonsági kerítést, az útzárakat és a célzott likvidálásokat elveti.
A sztereotípiák, a féltájékozottság és a politikai ideológiák szorítása még a
Vargas Llosához hasonló tisztességes gondolkodókat is torz következtetésekre
vezetheti. Ez a fajta kávéházi értelmiségi politizálás, mely a valóság és az
álmok, a tények és a média képe, illetve az elmélet és a gyakorlat között
egyszerűen nem látja a szakadékot, a nyugati értelmiség legnagyobb problémája.
Ezzel a problémával küzd Amosz Oz is, akinek szintén most jelent meg egy
esszékötete a Közel-Kelet problémáinak lehetséges kezeléséről. Ő látja ennek az
értelmiségi magatartásnak a buktatóit, és írása ennyivel pontosabb és józanabb
is. Attitűdje is elfogadhatóbb: bár megoldást kínál, de saját értelmiségi
szerepét iróniával szemléli, nem tartja magát tévedhetetlennek..
A mindentudás és a tévedhetetlenség mítosza az, amely Vargas Llosát és sok más
európai értelmiségit csapdába ejt – vátesz ugyanis csak az lehet, aki birtokában
van a szükséges tudásnak. Különösen ironikus, hogy az a posztmodern értelmiség,
amely egyébként a világ teljes megismerésének lehetetlenségét hirdetve zárja be
magát saját tudományának egy-egy részterületébe, teljes biztonsággal nyilatkozik
háborúról és békéről, biztonságpolitikáról, a modern világ problémáiról. Oz egy
másik ironikus momentumot vesz észre ebben a magatartásban: ugyanez a magabiztos
értelmiség gyakran saját személyes problémáit sem képes felnőttként,
felelősséggel kezelni. Néhány évvel ezelőtt magyarul Félálom címmel megjelent
regényében egy ilyen figurát mutat be. Fima nagy műveltségű, tehetséges; nagy
ívű koncepciókban vázolja fel a közel-keleti konfliktus megoldását – de az élete
kész csőd, barátain és gazdag apján élősködik, egy nőgyógyászati rendelőben
dolgozik, mert az egyetemet sem tudta rendesen befejezni.
Ezt a finom, de egyértelmű iróniát kell felfedeznünk a most megjelent Hogyan
gyógyítsuk a fanatikust? soraiban is. A könyv válasz a Vargas Llosa képviselte
nyugati értelmiségi magatartásra, melyet Oz így fogalmaz meg: „Európai emberek
folyton csodálatos meghívókat küldenek nekem, hogy töltsek el nyugodtan egy-egy
gondtalan hétvégét valamely varázslatos pihenőhelyen palesztin partnerekkel,
palesztin kollégákkal, palesztin rokon lelkekkel, hogy ott megismerhessük
egymást, megkedvelhessük egymást, igyunk egy csésze kávét együtt, s közben
felfedezzük, hogy valójában egyikünknek sincs szarva és patája – és a probléma
elmúlik. Ez a gondolat azon a széles körben elterjedt európai nézeten alapul,
mely szerint minden konfliktus lényegében csupán félreértés. Egy kis
csoportterápia, némi tanácsadás, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal. Hát
először kezdem a rossz hírrel: vannak nagyon is valós konfliktusok
” Ugyan Oznál
is olvashatunk néhány meghökkentő kijelentést (ilyen az, hogy Európa több száz
éven át nyomta el és gyarmatosította az arab világot), és túlzottan
leegyszerűsítő az az álláspontja, hogy egyszerűen csak egy elmélyült
birtokvitáról lenne szó. Rezignált megoldási javaslata, a fanatizmus gyógyítása
bár szellemes, de szintén naiv. A fanatikust ugyanis – Oz véleményével
ellentétben – nem gyógyítja, ha gyerekszeretetére, jóérzésére apellálunk, és
csak a legritkább esetekben tartja viszsza, hogy áldozataik között gyerekek és
csecsemők is lehetnek. A fanatikus természetrajzának leírása szintén elnagyolt,
ahogyan az a vélekedése is, hogy a szétválás után mindkét oldalon lassan
lenyugszanak a kedélyek, s nemzedékek múlva beköszönthet
a valódi béke. Oz ezzel éppen a fanatikus egyik legfontosabb tulajdonságát nem
veszi figyelembe, hogy számára nincs kompromisszum a győzelem és a halál között.
Oz európai értelemben vett értelmiségiként gondolkozik akkor, amikor elfogadja,
hogy a politikai konfliktusok alapja valamilyen társadalmi-gazdasági probléma,
és amikor a területvita hátterében is kizárólag ilyen problémákat feltételez,
figyelmen kívül hagyva a vallási-ideológiai motivációkat. Jelentős különbség
azonban, hogy Oz Vargas Llosával ellentétben valóban ismeri a témát, amiről ír,
s nemcsak feltételezi, hogy ismeri. A tévedések és naiv javaslatok ellenére
álláspontja, bár sokban egyezik Vargas Llosáéval, mégis megalapozottabb és
közelebb áll a valósághoz, az általa képviselt értelmiségi szerep is
önkritikusabb. Mindkét könyv tisztességes alapokról indul, de Vargas Llosa torz
félinformációi, ragaszkodása a baloldali babonákhoz és a feltétlen megszólalás
vágya minden témában, mely a nyugati értelmiségre általában jellemző
félreértelmezett értelmiségi szerep, a perui író könyvét csak egy szempontból
teszi érdekessé, s nem a közel-keleti konfliktus megismerése miatt, hanem a
jóindulatú, de rossz értelmiségi magatartás pontos látleleteként.
Amosz Oz
2007. 11. 02. (XI/44)
