Fotó: AP
Róma és az ortodox egyházak között csaknem ezer éve fennáll az
egyházszakadás, attól kezdődően, hogy 1054-ben a pápa kiközösítette a
konstantinápolyi pátriárkát. Rómának a protestánsokkal való szakítása is közel
ötszáz éve tart már. Ennek kezdőpontjaként 1521. tekinthető, amikor a pápa nagy
átokkal, anathémával sújtotta a protestáns mozgalom vezetőjét, Luther Mártont.
Az 1545–1563 között ülésező tridenti zsinat több mint 130 anathémát mondott ki a
Rómától eltérő hitelveket és hitgyakorlatot követő – elsősorban protestáns –
közösségek tagjaira, hogy ezzel kényszerítse ki visszatérésüket a római
egyházba. A rekatolizáció erőszakos formája azonban nem tudta elérni a különböző
keresztény irányzatok Róma alá rendelését. Napjainkban a protestánsok 540
millióra becsült közössége és a csaknem 300 milliósnak mondott ortodox egyház
továbbra is független a római katolikus egyháztól.
Ezzel összefüggésben Róma a 20. század közepétől látványos egyházpolitikai
irányváltást hajtott végre. Az 1962–65 között megtartott II. vatikáni zsinattól
kezdődően hangsúlyozottan meghirdették a keresztény egyházak egységének, az
ökumenének a célkitűzését. Az egységet azonban sajátos módon kívánják
megteremteni. Egyrészt Róma hajlandó látványos gesztusok egész sorára. Így
1965-től a protestánsokat már nem bélyegzik eretnekeknek, és az ortodoxokat sem
nevezik szakadároknak, hanem „különvált testvérek” megnevezéssel illetik őket. A
pápák szájából több alkalommal hangzott el bocsánatkérés a protestánsok és
ortodoxok ellen elkövetett bűnökért.
Ugyanakkor a katolikus egyház nem hajlandó megválni egyetlen olyan meghatározó
tanításától sem, melyek a protestánsokkal és ortodoxokkal fennálló éles hitelvi
és hitgyakorlatbeli ellentétek alapvető okai. Sőt, ezeket az alaptanításokat
frissen kibocsátott dokumentumokban sorra megerősítik.
Jellemző példája ennek a Vatikán Hittani Kongregációja által 2000-ben kiadott
Dominus Iesus nyilatkozat. Ez újólag rögzíti a katolikus egyháztannak a
protestánsok és ortodoxok által évszázadok óta elutasított legfőbb tételeit. A
nyilatkozat újrafogalmazza az egyedül üdvözítő katolikus egyház tanítását, és
kimondja, hogy „Krisztusnak egyetlen Egyháza van, mely a Péter utóda és a vele
közösségben lévő püspökök által kormányzott katolikus Egyház”. Az egyértelműség
kedvéért még hozzáteszi, hogy a katolikus egyházon kívüli egyházi közösségek
„nem egyházak a szó sajátos értelmében” (IV. fejezet 17. pont). Rögzíti a más
felekezetek által sokszorosan cáfolt tanítást a pápa egyetemes egyházfőségéről,
primátusáról is. Hangsúlyozza, hogy a primátust „Isten akarata szerint Róma
püspöke objektíven birtokolja és gyakorolja az egész Egyház felett”. A
protestánsok és ortodoxok egyaránt tagadják, hogy a pápák Péter utódai lennének.
Protestánsok és ortodoxok egyaránt elutasítják a pápai tévedhetetlenség
tanítását, amely 1870-től kötelező érvényű tantétel, azaz dogma a katolikus
egyházban. A tan ellenzői szerint e dogma nem rendelkezik bibliai alappal, az
eddigi évszázadok történeti tényei pedig sokszorosan cáfolják érvényét.
Protestánsok és ortodoxok számára egyaránt elfogadhatatlan a katolikus mise is.
Az egyik kifogás az egy szín alatti (bor nékül, csak ostyával történő)
áldozással kapcsolatos, ami még a korai katolikus tanításokkal sem egyeztethető
össze. Az 5. században két pápa is – I. Nagy Szent Leó, majd Gelasius pápa –
egyaránt eretnekségnek minősítették az akkor felbukkanó egy szín alatti áldozás
gyakorlatát.
Pápai mise Rómában
2006. 12. 07. (X/49)
