A Hetek is beszámolt arról, hogy az elmúlt hónapokban Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök beszédei nyomán erőteljesebbé vált a síita messianizmus Iránban. (A perzsa messiás. Hetek, 2006. január 20.) Mint ismeretes, Ahmadinezsád elnök azt tekinti egyik legfontosabb küldetésének, hogy tevékenységével előmozdítsa a több mint ezer éve rejtőzködő imám visszatérését, aki majd egyfajta messiásként, mahdiként igazságot fog szolgáltatni az emberek között. Iránban 2004-ben már külön intézetet hoztak létre a mahdi-jelenség tanulmányozására, amelynek százhatvan fős személyzete a mahdival kapcsolatos oktatási anyagok előállításával és terjesztésével foglalkozik, és nagy befolyással rendelkezik az iskolák és a gyermekeknek szóló magazinok körében. Múlt szeptember óta külön hírügynökségek alakultak a mahdi eljöveteléről szóló legfrissebb hírek tudósítására. Ez az apokaliptikus érdeklődés azonban nem jellemző az iszlám világ egészére, hanem jobbára csak Iránra. A kérdés az, hogy honnan ered az irániak misztikus, apokaliptikus vallási érdeklődése, amely annyira mássá, különlegessé teszi őket az iszlám világon belül.
Irán lakosságának kilencvennégy százaléka az iszlám vallás síita irányzatához tartozónak mondja magát, miközben a környező arab nemzetek, valamint a törökök is többnyire az iszlám ortodox szunnita irányzatához tartoznak. A síita iszlám elsősorban abban különbözik az arabok körében elterjedt ortodox szunnita irányzattól, hogy erőteljesen apokaliptikus jellegű, és várja a rejtőzködő imám mahdiként, azaz megváltóként való visszatérését. Ez a visszatérés szerintük azonos lesz a halottak feltámadásával és az utolsó ítélettel, amikor mindenki Isten ítélőszéke elé járul. A síiták a szunnitákkal szemben úgy tartják, hogy az iszlám világ vezetője soha nem lehet emberek által konszenzus útján választott személy, hanem csak egy Istentől választott vezető, aki nem mellékesen Mohamed valamely vér szerinti leszármazottja. Ez az imám képes csak feltárni a Korán mélyebb értelmét, és beavatni az igazhitűeket az Istennel való közösség rejtelmeibe.
Abban azonban már megoszlanak a vélemények a különböző síita irányzatok között, hogy ki hány imámot fogad el autentikusnak. A legelterjedtebb dzsafarita, azaz tizenkettes irányzat azt tartja, hogy az utolsó, tizenkettedik imám 872-ben eltűnt. Ő az úgynevezett rejtőzködő imám, akinek mahdiként, megváltóként való visszatérésével megvalósul majd a földön az igazságosság és az egyenlőség. A síiták szerint azonban az iszlám közösség addig sincs magára hagyatva, ugyanis a rejtőzködő imám spirituális kisugárzása által távollétében is képes vezetni az embereket szellemükön és lelkükön keresztül. Különösen igaz ez a Koránban kellően elmélyült vallási vezetőkre, akik a rejtőzködő imám akaratát a leginkább meg tudják jeleníteni, mint amilyen például Khomeini ajatollah volt a maga idejében.
Pusztán történelmi tényezőkkel azonban nem igazán lehet megmagyarázni, hogy az iszlámnak ez az erősen misztikus, apokaliptikus hangvételű irányzata miért éppen Irán területén tudott ennyire meggyökerezni. Nem túl meggyőző ugyanis az, hogy csupán az arabokkal és a törökökkel szembeni nemzeti egység megvalósítása miatt fogadták volna el a perzsák a síita iszlám apokaliptikus tanait. Valószínűbb az, hogy a síitizmus Perzsiában való elterjedése összefüggésben áll a perzsák ősi vallásával, a zoroasztriánus hagyománnyal, amely az iszlám hódítást megelőzően ezen a területen már több mint ezer éves múltra tekintett vissza. A perzsa zoroasztriánus vallás az i.e. 6. században bontakozott ki egy bizonyos Zarathusztra nevű vallásalapító tevékenysége nyomán. Jóllehet tanításának bizonyos elemeit fel lehet lelni a nála régebbi, szkíta, parthus, illetve perzsa mitologikus világképben is, mégis ő volt az a nagy hatású személy, aki ezeket a különböző elemeket egy koherens tanítássá formálta. Ez az ősi vallási tradíció olyan erős volt Perzsiában, hogy sok tekintetben a saját képére formálta az őt leigázni akaró iszlámot.
Ez a folyamat azzal kezdődött, hogy a perzsa főpapság és főnemesség az előnyös pozíciók megszerzése érdekében behódolt az iszlámnak, és a perzsa vallás tűzszentélyeit Buharától a Perzsa-öbölig mecsetekké alakította át. Ezzel együtt természetesen a perzsa vallás számos más elemét is változtatás nélkül átörökítették az iszlámba, amely ennélfogva erőteljesen iranizálódott a perzsa területeken. A jövőről szóló kinyilatkoztatások tekintetében is szembetűnő a kapcsolat a zoroasztriánus hagyomány és a síita iszlám között. Zarathusztra kapcsán általában csak tanításának dualisztikus elemeit, tehát a világosság és a sötétség harcát szokták hangsúlyozni. Holott legalább ennyire lényeges nála az, hogy a jó és a rossz küzdelme a világban a teremtéstől a végítélet napja felé halad, amikor is eljön majd az emberiség megváltója, aki egy Mithra nevű személy segítségével véglegesen legyőzi a gonoszt, feltámasztja az igazhitűeket, és ítélkezni fog az emberek felett. Bár maga Zarathusztra nem tett különösebb hangsúlyt tanításának végidőkkel foglalkozó részére, a zoroasztriánus hagyomány későbbi fejlődése során azonban egyre inkább az apokaliptikus vonások kerültek előtérbe.
Jól példázzák ezt a kereszténység születésének időszakából származó perzsa Hüsztaszpész-orákulumok, amelyek nevüket a Zarathusztra-vallást hajdan államvallássá tevő Hüsztaszpészről, vagyis I. Dareiosz király apjáról kapták. Ezekben az apokaliptikus szövegekben Hüsztaszpész előre megjövendöli a világtörténelmet, amelynek végén el fog jönni a szabadító, aki véglegesen megdönti a gonosz birodalmát. Ráadásul ez a szabadító olyan személy, aki az idők végén karddal száll alá a földre, kiirtja a gonoszokat, és romba dönti a Sátán birodalmát, tehát végső soron nagyon hasonló az utolsó imámhoz. (A mai utazók beszámolói szerint a jövendőmondás és az asztrológia a Khomeini-féle forradalom után is töretlen népszerűségnek örvend Iránban. Teheránban például az utcai jósok bódéi gyakran a mecsetek tőszomszédságában működnek, jelezve ezzel az ősi perzsa és a későbbi iszlám vallás egymásra találását.)
2006. 02. 17. (X/7)
