Cunami a Tejo északi partján. Az első modern kori katasztrófa
A "18. század legnagyobb katasztrófáját" a tudósok utóbb a Mercalli-féle beosztás szerint a "nagy pusztítású" 8-as, és a legnagyobb ("igen nagy pusztítást végző") 10-es fokozatú földrengések közé sorolták. A kataklizma során akkora energia szabadult fel, amely meghaladja a Hiroshimára ledobott atombomba pusztító erejét.
A Richter skálán 8-as és 9-es erősség? közé besorolt – a történeti szeizmológia segítségével immár a természettudomány számára is vizsgálható – pusztítás emberéletek sokaságát rántotta magával a föld mélyébe, tömegsírokba. Ez előtt Európában nem történtek ehhez fogható katasztrófák – igaz, Ázsiában a hírek szerint igen: 1201-ben a Közel-Keleten egymillió áldozatot szedett egy földrengés, 1556-ban pedig Kínában 830 ezer emberéletet követelt.
Egy szeizmikus törésvonal határán fekvő város nagy részének hirtelen pusztulása önmagában sokkoló hatású volt, de úgy fizikai kiterjedése, mint következményei felerősítették "utórezgéseit" is. Lisszabonon kívül az egész országban számottevő károk keletkeztek, és az emberek még egy évvel a katasztrófa után is sátrakban vagy az utcán aludtak, ahol az ismétlődő kisebb, illetve a folyamatos földmozgások a félelem légkörét állandósították. Az ország megélt már egy hasonló csapást 1597-ben, nem volt tehát teljesen készületlen, de ekkora erősség? pusztításra még csak nem is gondolhatott. A túlélés esélye jószerivel nem az áldozat, hanem a vakszerencse kezében volt, a pánik és a káosz mellett az ember is "besegített" a természet elemeinek. A város misékre és – mindenszentek napja lévén – a templomokba és a köréjük épült temetőkbe készült, ahol a katasztrófa után eleve nem kevesen kerestek menedéket. A halottakért gyújtott és penitencia gyanánt fellobbanó gyertyalángok a szél hathatós segítségével ezután mindazokon a helyeken, ahol a földrengés és a nyomában járó szökőár nem végzett teljes pusztítást, szintén megtették a magukét. Lisszabon kísérteties fényekbe burkolózott
A földrengés az epicentrumtól igen távoli helyeken is érzékelhető pusztítást okozott, amely a koncentrikus körök mentén haladva egyre gyengült. A dél-portugáliai Lagos teljesen romba dőlt, Setúbal – mint egy Debrecenben, 1756-ban nyomtatott névtelen hírmondó beszámol róla – "nem tsak hogy egészen
le-omlott és minden lakosit el-boritotta, hanem annak felette a\' Föld-színéről úgy el-tünt, hogy még nyoma sem látszik többé. Mert a\' Tenger a\' Fellyebb írt módon szörnyűképpen fel-tódulván, azt egészen el-borította és iszappal bé-temette." A portugál fővárostól délre az Atlanti-óceán mélyén lokalizált epicentrumból kiindulva tehát egy cunami söpört végig az óceánon, északon Skócia, sőt Norvégia partjaiig, délen pedig még az Antillákon is 4-5 méteres hullámokat verve.
Ami a földmozgás okozta károkat illeti, bizonyítottan a lisszabonival összefüggésben az ír Cork városában, illetve a marokkói Mogador házaiban is károk keletkeztek, csak hogy távoli és szélsőséges pontokra utaljunk. Sőt, még Erdély és Skandinávia is regisztrál károkat a földrengés középpontjától mintegy háromezer kilométerre; az ó-kontinens forrásai, erei és patakjai időlegesen eltűntek, majd felduzzadt a vizük, felkavarodtak, sárral vegyes árral itt-ott kiöntöttek a medrükből is.
A csapás világégés- és egyetemes jellegét fokozta az is, hogy még a kanadai Ontario-tó vízszintje is megemelkedett, és heves hullámverés után csendesedett csak el újra – hatezer kilométerre a drámai események középpontjától. A kor valóságos világvégének fogta fel a történteket, annál is inkább, mivel az öreg kontinensre az azt követő évben újabb csapás várt, azt a képzetet keltve, hogy a portugáliai csak előfutára volt Isten haragjának és ítéletének. 1756. február 18-án még német területeken is károk keletkeztek, a Rajna kilépett a medréből, Erfurt mellett pedig valósággal "megnyílt a föld". Dániában és Hollandiában is rengett a föld, Kant, a filozófus, aki Teplicében, a fürdővárosban tartózkodott – s akitől nem várnánk ilyen beszámolót –, vérszínűvé vált vizekről, búvópatakok gyanánt újra feltörő habokról beszélt.
Johann Friedrich Seyfart 18. századi természetbúvár szerint a végzetes napon csak 9 óráig volt élvezhető az idő. A portugál királyi család egyébként a legkisebb infánsnő kérésére hamar lerótta halottakért emlékező kötelezettségét, és nem sokkal a hajnali mise után kikocsikázott a városból. Szerencséjükre. A tenger felől hirtelen vihar, majd szokatlanul erős szél támadt. Ha lehet az előjeleknek hinni, már október 31-én sem volt minden rendben, és a nagy csapás előtt is morajlott, illetve megremegett a föld. A meteorológiai értelemben vett idők jeleit látták még abban is, hogy a városra köd szakadt, mások meg arról értekeztek, hogy amikor Locarnóra ez év október 14-én veres eső hullott alá, okulni lehetett volna a későbbiekre nézve. Tény ami tény, a földrengés után Portugália miniszterelnöke kérdőívet állíttatott össze, amelyen adatot kért az ország minden településéről nemcsak a károkról, hanem az azt előrejelző szokatlan jelenségekről, például az állatok magatartásáról. Pombal márki ezzel a tudományos földrengéskutatás alapjait rakta le, amely nem sokkal később, a kalábriai 1783-as földrengés során már kártérképeken adta vissza a jelenséget, illetve keresni kezdte azok természettudományos okát.
Lisszabonban magában a földrengés – a helyi hagyományok szerint – délelőtt háromnegyed tizenegykor történt, ekkor állt meg a földrengés mementójaként újra sohasem épített karmelita kolostor órája is. A második hullám délelőtt 11-kor, kisebb erővel csapott le az utcára tódult lisszaboniakra. Két óra múlva csendesedni tűnt a csapás, igaz, még december 21-én is komoly földmozgást regisztráltak, általános pánik keretében. A magánmegemlékezések, az angol kereskedő éppen úgy, mint egy apáca levele, megemlítik, hogy az első, még csak a teáskészletet táncoltató remegést olyan erej? mozgás váltotta fel, hogy maguk az épületek táncoltak immár, mint részeg poharak az asztalon. Harangtornyok és városfalak repedtek meg és dőltek
össze, mint kártyavár. Ennek a csapásnak az első és közvetlen áldozata 32 ezer ember lehetett.
A föld mellett a tűz eleme a következő – állítólag nemcsak a véletlen tüzek, hanem a fosztogatásokat követő gyújtogatások miatt is – a gyász napjának halállistáján. A börtönükből kiszökő foglyok mellett, mint mindig, ha irracionális félelmeknek kellett bűnbakot találni, ott voltak a zsidók vagy éppen az idegenek. Egy angol kereskedő portugál bankár ügyfele azt mondta, egy eretnekkel üzletelve érhette csak őt ekkora kár. Így vagy úgy, az olyan megbízható források, mint a pápai nuncius levele vagy a fiatal francia kereskedő, Ratton sorai nem túloznak, amikor azt állítják, hogy a tűz legalább akkora kárt okozott, mint a föld mozgása. Lisszabon romjai egy hétig izzanak, és úgy bevilágítják a portugál fővárost, mintha nappal volna. A szél "pernyét és izzó parazsat és hamut szórt" még a város távoli pontjaira is.
A tenger vize szökőár formájában érte el Lisszabon alacsonyabban fekvő tengerparti részeit – a város, mint Róma, büszke arra, hogy hét dombon épült az Atlanti-óceán partján, a Tejo folyó torkolatában –, s okozott felbecsülhetetlen károkat. A hadi és kereskedelmi hajók tucatjai mint játékszerek törtek apró darabokra, és a víz elöntötte a Baixát, ahol a házakat alámosva, hónapok múltán is szedett áldozatokat. A kortárs magyar forrás szerint, "ennek a bóldogtalan Városnak végsö veszedelmére mind a\' négy Éltetöállatok [ti. az elemek] egybe-ütköztenek [azaz
összeesküdtek]".
A várost 1755-ben 150 ezer fő lakta a "pesszimista demográfiai adatok" szerint, mások ennek a duplájáról írnak. Egy hónappal a végzetes nap után 40 ezer áldozatot számláltak, de minden ekkori forrás kitér arra, hogy lehetetlen a valós és tényleges eredményekhez jutni. Sebastião José de Carvalho e Mello, ismertebb nevén Pombal márkija a történeti emlékezet szerint már másnap kiadta a híres parancsot: "A halottakat eltemetni, a romokat eltakarítani" – azaz a sebek eltüntetése és az életmentés, egy energikus szervezőzsenivel az élén, azonnal kezdetét vette. Megszületett az ún. Pombáli Lisszabon, ezen belül is a kereskedelmi városmag, a modern urbanisztikai elvek szerint. A vonalzóval húzott tágas utak mentén már nem a középkorias város épült fel, hanem francia, angol, német, sőt magyar hadmérnökök segítségével a világvárosias utcarendbe, egységes stílusban emelt lakóházak, manzárddal, tetőtérrel, időtállónak szánt építészeti stílusjegyekkel és alapanyagokból. A paloták, a könyvtárak, levéltárak – miként a közhivatalok és intézmények sokasága is – ekkor épültek újjá.
A kár végső összege 2284 millió font volt, és még ha Brazília aranya és a gyarmatbirodalom javai ontották is a gazdagságot, a város luxusa soha nem lett utána ugyanaz.
2005. 11. 04. (IX/44)
