A török hivatalos felfogás szerint az anatóliai örmény kisebbség az első világháború idején az Oszmán Birodalom ellen harcoló nagyhatalmak biztatására olyan területi és politikai igényekkel lépett fel, melyek összeegyeztethetetlenek voltak a török nemzeti törekvésekkel. Ez idézte elő az addig is parázsló etnikai konfliktus végzetes elfajulását. Mindkét oldalon voltak áldozatok, és a háborúba sodródott többségi nemzet az ellenség "ügynökeit" látta az örményekben – állítják a török történészek. Ez vezetett az örmény közösségi vezetők és értelmiségiek isztambuli peréhez és kivégzéséhez 1915 májusában, majd az örmény polgári lakosság ezt követő, katasztrofális következményekkel járó kitelepítéséhez. Ennek török források szerint több százezer, örmény források szerint több millió áldozata volt.
Történészek 1945 óta, de különösen a hatvanas évektől kezdve gyakran hasonlítják össze az örmény népirtást a holokauszttal, a mintegy hatmillió európai zsidó meggyilkolásával. Az örmények kollektív tragédiáját A Musza Dag negyven napja cím? világhír? regény állította párhuzamba a zsidók sorsával. Érdemes azonban felhívni a figyelmet arra, hogy Franz Werfel 1934-ben, emigrációban írta a regényét, amikor még legfeljebb csak sejtelmei lehettek arról, hogy Hitler birodalmában milyen sorsra jut a zsidóság. A zsidó származású Werfel nem a jövőt előlegezte meg, amit természetesen ő sem láthatott előre. Művét az első világháború egy másik, azóta elfelejtett tragikus eseménye, az "ellenség ügynökeinek" minősített oroszországi zsidók 1915-ös kitelepítése ihlette, melyet Zsabotinszkij cionista vezető a legnagyobb tragédiának minősített a spanyolországi kiűzetés óta. Jellemző módon a cári hadvezetésnek ezt az akcióját több hónappal a nyugati szövetségesek közbenjárása után állították csak le, miután a német–osztrák csapatok előrenyomulására hivatkozva már több százezer galíciai zsidót elűztek a lakóhelyéről. Az örmények megvédésére azonban sem az Oszmán Birodalom ellen hadat viselő angolok, sem pedig a franciák nem voltak képesek, eltekintve attól a korlátozott mentőakciótól, melyet Werfel ír le a regényében.
Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az örmények és a törökök közötti konfliktus viszonylag új kelet? volt, a 19. század utolsó évtizedeiben alakult ki, vagyis hiányzott az évezredes, vallási gyökerekből táplálkozó "gyűlöletpotenciál", amelyre a modern politikai antiszemitizmus, illetve az azt felhasználó német nemzetiszocializmus épült. A 19. század elején még voltak lojális közösségek, törökül "millet-i szadika", amelyek tagjait az Oszmán Birodalom leghűségesebb alattvalóiként tartották számon, s a törökök bennük bíztak meg a legjobban. A szultánok ezért megkülönböztetett bánásmódban részesítették közösségüket: érdekeiket hagyományosan a patriarkátus képviselte, de 1863-ban már szultáni rendelettel hirdették ki az örmény nemzeti alkotmányt, mely nemzetiségi önkormányzatot irányzott elő. Így alakult ki az örmény egyházhoz és a hagyományokhoz h? új örmény kereskedőréteg is. Gazdasági gyarapodása és társadalmi helyzete azonban az oszmán hatóságok jóindulatától függött, s ez politikailag befolyásolhatóvá, a rendszer engedelmes eszközévé tette. A gazdag örmény burzsoázia földrajzilag elszigetelődve és szétszórtan élt a birodalom legfontosabb városaiban, s politikailag és társadalmilag elidegenedett Kelet-Anatólia és Cilicia örmény területeinek nyomorgó és elnyomott parasztságától.
Az "örmény nemzeti ébredés" ugyanakkor született, mint a zsidó nemzeti ideológia, a cionizmus, de jelentős különbséggel: az örmény diaszpórának ugyanis a zsidókkal ellentétben volt nemzeti otthona, Örményország, mely az Oszmán Birodalommal hagyományosan ellenséges Oroszország fennhatósága alá tartozott.
A marxista irányzatú örmény Huncsak Forradalmi Párt, illetve a nacionalista Dasnak, az örmény Forradalmi Szövetség fokozatosan szembekerült a pántürkizmussal. A Dasnak még 1909-ben az ifjútörökök szövetségese volt a szultán ellen, ekkor engedélyezték az örmények számára a szolgálatot a hadseregben. Szervezeteik ugyan a világháború kitörésekor is arra szólították fel az örményeket, legyenek hűséges alattvalói az Oszmán Birodalomnak, mégis, az ifjútörök politikusok és a hadvezetés őket tette felelőssé az 1914-ben az oroszoktól elszenvedett katasztrofális vereségekért. A tragédiát sejtető politikai gyűlöletkampány és az orosz katonai előrenyomulás hatására örmény felkelés kezdődött Kelet-Anatóliában, melyre reagálva megkezdődött az örmények tömeges deportálása a birodalom teljes egészén, olyan területekre, ahol a befogadás, a letelepítés körülményei hiányoztak, ahol tehát túlnyomó többségükre biztos halál várt az éhínség, a betegségek és a helyi törzsek támadásai miatt. Erről Johannes Lepsius német evangélikus lelkész tájékoztatta a világ közvéleményét, s az ő beszámolóiból merített Werfel is. Lepsius megpróbált közbenjárni Enver pasánál is, elébe tárta a borzalmakat. Erre ő így reagált: "Mindenért vállalom a felelősséget
Belső ellenségeinkkel mi magunk is el tudunk bánni. Ebből a szempontból erősebbek vagyunk, mint önök. Ezért nem engedhetem meg egyetlen idegennek sem, hogy jótékonykodjék az örmények javára."
Mint ismeretes, a holokauszt nem a háborús "erőszakspirál" visszataszító terméke, hanem az azt ürügyül felhasználó pusztító ideológiai téboly, a fajelmélet gyakorlati megnyilvánulása volt, és az érte viselt felelősséget egyetlen náci vezető sem vállalta, még utólag sem. Olyan jelleg? "rögtönzésnek", mely az örmény népirtást jellemezte, a zsidók kiirtásában nyoma sem volt. A németek a zsidók megsemmisítését – melyet szintén a háborús viszonyok tettek lehetővé – a legnagyobb tudományos alapossággal, előre megtervezve végezték. Figyelemre méltó az is, hogy az örmények az elszenvedett népirtás után esküdt ellenségévé váltak a törököknek, milicistáik nemcsak a függetlenségi háborúban harcoltak az antantcsapatok és a görögök szövetségeseként a törökök ellen, hanem örmény terrorszervezetek még a huszadik század második felében is számos merényletet követtek el török diplomaták ellen. Szerencsére a holokauszthoz vezető etnikai gyűlölet ilyen formában nem élt tovább Európában.
Külön kérdés, hogy a modern Törökország atyjának, Kemál Atatürknek, az ifjútörök mozgalom egyik alapítójának volt-e köze az örmények kiirtásához. Életrajzírói határozottan állítják, hogy Atatürknek, aki a Gallipoli-félszigeten, a németek szövetségeseként élethalálharcot vívott az ott partra szálló, a tengerszorosokat és Isztambult fenyegető antantcsapatokkal, semmi köze nem volt az örmények tömeges deportálásához, mely mindenekelőtt a "pántörök" eszme képviselőinek, Talat bejnek és Enver pasának a műve volt.
Úgy tűnik, az 1915-ös örmény népirtás jellegét tekintve nem a holokauszthoz, hanem egy másik, szintén tragikus konfliktushoz hasonlítható, mely a törökök és a görögök között tört ki, szintén az első világháború alatt, és százezrek életét követelő véres polgárháborúhoz, majd Görögország intervenciójához vezetett. Ennek során Kemál Atatürk megszerveződő hadserege megsemmisítő vereséget mért a britek által felfegyverzett görög expedíciós haderőre 1922 augusztusában, amit nagyarányú görög–török népességcsere követett. Ez a siker alapozta meg a Törökországot megcsonkító és megalázó, 1920 augusztusában VI. Mehmed szultán képviselője által kötött sevres-i béke megsemmisítését és az új, a török nemzet jogos igényeit elismerő lausanne-i szerződés aláírását 1923 júliusában.
A "pántörök" ideológia vetélytársaként az első világháború idején megszületett a "pánhellénizmus", mely nem elégedett meg a dél-európai Görögország területének kiterjesztésével Nyugat-Trákiára és az Égei-tenger szigeteire, ahol a görögök többségben éltek. Görögország Kis-Ázsiában is terjeszkedni akart, az ott élő nagy számú görög kisebbségre alapozva irreális igényeit. Itt is kialakult hát a kisebbség és a többség konfliktusa, mely a görög hadsereg anatóliai intervenciójának tragikus összeomlása után görögök lemészárlásához és elüldözéséhez, végül pedig milliós nagyságrend? lakosságcseréhez vezetett, megalapozva ezzel a két ország helyenként máig feszült viszonyát. Ez a húszas évek közepéig tartó, tömeges kétirányú áttelepítés "etnikai tisztogatásként" is felfogható, melynek azonban nem volt alternatívája: a helyzet ugyanis annyira elmérgesedett (ugyanúgy, mint napjainkra Koszovóban), hogy egyszerűen nem volt más megoldás. Sajátos módon az ilyen áttelepítéseket mindig csak utólag hagyják jóvá a nemzetközi szervezetek és a nagyhatalmak, de van olyan térség is, Izrael, az egykori Palesztina, ahol az Egyesült Nemzetek Szövetségének közgyűlése politikai okokból formailag még ma is ragaszkodik a múlt század negyvenes éveiben uralkodó etnikai viszonyok helyreállításához.
2005. 07. 08. (IX/27)
