A XX. és XXI. század fordulóján élő, nyitott gondolkodású embernek észre kell vennie, hogy különleges helyzetbe került mindenkori elődeihez képest. Az emberiség a történelem egy olyan fordulópontjához érkezett, amikor a viszonylagos fejletlenség stádiumából szinte egyetlen generáció alatt jutott el az űrhajózás és az egész Földet behálózó, hatalmas teljesítőképesség? számítógépes rendszerek korszakába. Mindebben a természettudományoknak és az ezek eredményein alapuló technika és technológia egyre gyorsuló, számos területen ugrásszer? fejlődésének döntő szerepe van. A tudomány súlyának rendkívüli megnövekedésére utal a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, Vízi E. Szilveszternek a Magyar Rádióban elhangzott nyilatkozata is, aki szintetizált statisztikai adatokra hivatkozva megállapította, hogy az utóbbi száz évben született az emberiség által eddig elért tudományos eredmények 99,9 százaléka, és a valaha élt
összes tudós 80 százaléka ma dolgozik. Ismert becslések szerint első ízben 1900 és 1950 között kétszereződött meg az emberiség összes tudása; majd az újabb megkétszereződéshez már tíz év is elég volt. Jelenleg ott tartunk, hogy kétévente duplázódik meg a tudás, és a tudományos fejlődés egyik motorjaként számon tartott informatikában másfél évenként kétszereződik meg a számítógépek teljesítménye.
A tudomány káprázatos fejlődése azonban kétél? fegyver, amely magára a tudományra is visszaüthet. Az emberiség egy jelentős része, jóllehet csodálja a tudomány eredményeit, saját életében annak nem áldásait, hanem hátrányait érzékeli: gondoljunk csak a modern fegyverrendszerek pusztításaira, a globális környezetrombolásra, a természet általános visszaszorítására a hatalom mindenkori birtokosainak rövid távú haszna érdekében. Ez a tudomány iránti érdektelenséghez vagy éppen tudományellenességhez vezethet. Másrészt jelentős azoknak a száma is, akik olyan kérdésekre is a tudománytól akarnak választ kapni, amelyekben a tudomány nem illetékes. Ez felveti a tudomány művelőinek azt a felelősségét, hogy fokozottabb figyelmet kell fordítaniuk a tudomány fogalomkörének, saját kompetenciájának és határterületeinek minél megnyugtatóbb tisztázására. Ez a felelősség kell, hogy vezesse a tudósokat az olyan, sokak számára kényelmetlen kérdések megválaszolásában is, mint például: "Vannak-e a tudományban dogmák, és ha igen, hogyan lehet hatásukat visszaszorítani?" vagy: "Miért korlátozza önkéntesen és ellentmondást nem tűrő módon a hivatalos tudomány a világ jelenségeinek minden magyarázatát a materializmusra, holott ezt semmi nem indokolja?"
Az ilyen jelleg? kérdések megválaszolása nem lehetséges a tudomány alapját képező filozófiai elvek ismerete nélkül. Mint ismert, a filozófia alapkérdése abban az értelemben objektív, hogy a létünk magyarázataként szóba jöhető két ok: az önszerveződésre képes anyag, illetve az egész Univerzumot teremtő Isten közül csak az egyik lehet igaz. A kérdésre adott válasz ugyanakkor eredendően szubjektív, személyes elkötelezettségünktől függ. Ha rádöbbenünk ez irányú döntésünk óriási súlyára, az alapkérdés számtalan változatban tárul elénk, például: Vajon van-e az érzékszerveink által felfogható objektumokon és folyamatokon kívül valami más, valami olyan, amit szuper naturálisnak, természetfelettinek kell tekintenünk? Hogyan jött létre az élet, teremtés vagy spontán nemzés és evolúció következtében? Mi emberek, honnan jöttünk, hová tartunk és miért élünk? Tudatos teremtés és intelligens tervezés eredményeként vagyunk-e itt a Földön, vagy az önmagát szervező anyag még ismeretlen tulajdonságai és a véletlenek egy mérhetetlenül valószerűtlen összjátéka miatt? Van-e az emberiségnek mint egésznek és az egyes embereknek valamiféle küldetése? Egyáltalán: mi lesz az emberiség sorsa? Ezek a kérdések, bármennyire is fantasztikus a tudomány fejlődése, a mindenkori tudományos világkép kiegészítését igénylik egy olyan tartalommal, amely igen nagy mértékben függ az egyén személyes látásmódjától, meggyőződésétől, hitétől. Ezt az egyéni tartalommal kiegészült világképet szokás világnézetnek nevezni. A világnézet egyénre szabott tapasztalatai feloldódnak egy olyan szintézisben, amelyet Heller Ágnes domináns világmagyarázatnak nevez: "A domináns világmagyarázat szolgáltatja a tudás és az értelmezés nyelvét, legyen bár szó a kozmosz ismeretéről, az erkölcsről, a politikáról, a szexualitásról, a dolgok kezelésének végső elveiről, a születésről és a halálról."
A neves filozófus által itt felsoroltak közül egyedül a kozmosz ismerete az, ahol a tudománynak legalább részleges kompetenciája van, de itt sem az eredet kérdésében. Aligha vitatható, hogy a világ keletkezésére vonatkozó bármilyen elméletet lehetetlen tudományosan bebizonyítani, hiszen az közvetlenül a filozófia alapkérdését érinti. Elméleteket lehet és szokásos is felállítani erre vonatkozóan, de egy elméletet a tudományosság kritériumai szerint egy másik elmélettel nem lehet bebizonyítani.
Heller Ágnesnek egy későbbi, a fenti kritikai megjegyzésre adott válasza szerint a tudomány abban az értelemben tölti be a vallás helyett már ma is a domináns világmagyarázat szerepét, hogy "a modern világ nem tudja magát reprodukálni tudomány nélkül, ahogy képes magát reprodukálni vallás nélkül. A modern világban sok kultúra és vallás él együtt és egymás mellett. Bombay, Sanghaj és Budapest iskoláiban más-más vallást tanítanak, ha tanítanak vallást egyáltalán. De mindenütt ugyanazt a fizikát és matematikát tanítják és valóban mindenütt tanítják." Ez az értelmezés azonban jelentős visszalépés a korábbi meghatározás tartalmához képest.
A tudomány szerepének felértékelődése sokakban azt a meggyőződést erősíti meg, hogy a tudomány végül teljes világmagyarázatra is képes lesz. Ennek egy politikailag erőszakolt, a tudományistenítés fogalmát kimerítő formája a kommunista politikai rendszerek összeomlása révén ma már erősen visszaszorult. Szentágothai János akadémikusnak a Szovjetunió megszűnését követően, egy interjú kapcsán elmondott szavai azonban ma is aktuálisak és tanulságosak: a tudományistenítés olyan nézet, amely szerint "
a tudomány segítségével az emberiség minden problémája megoldható – a társadalmi problémák is. Ezt ígérte a marxizmus–leninizmus mint világnézet, ami – ma már tudjuk – lényegét tekintve vallás. Azzal a különbséggel, hogy a vallások zöme történelmi kialakulása folytán általában nem állít olyasmit, aminek könny? az ellenkezőjét bebizonyítani, legfeljebb a felületes szemlélő számára.
A vallások, ha helyesen fogják fel saját elveiket és tanaikat, arra a kérdésre próbálnak választ adni, hogy mi az értelme, mi a célja az ember létének. A tudomány ezekkel a kérdésekkel eleve nem tud mit kezdeni. Nemhogy nem tudja megválaszolni, de feltenni sem tudja őket."
A tudomány szerepének Szentágothai János által kívánatosnak tartott, ésszer? korlátozása egyáltalán nem jellemző a tudomány mai művelőinek többségére. Mindennapos dolog, hogy a tudomány a Világegyetem és az élet eredetének kérdésköre területén a deklarált határok és az elfogadott tudományossági kritériumok ellenére folyamatosan átlépi saját korlátait, sőt, ebben egyes nemzetközileg elismert tudományos tekintélyek járnak az élen. A hivatalos tudományos közvélemény rendkívül toleráns ezekkel a "határsértésekkel" szemben; egyes országokban a tudományos vezetés, a tudományos oktatás és kutatás mértékadó szervezetei kifejezetten ragaszkodnak ahhoz, hogy a tudománynak kizárólagos joga van a Világegyetem létrejöttének és az élet történetének leírására, és hogy az "ősrobbanás", majd az evolúció megnyugtatóan megmagyarázza az élet sokféleségét és komplexitását anélkül, hogy egy Teremtő számára bármiféle szerepet hagyna.
A tudomány egyes prominens személyiségei valóban magától értetődőnek veszik, hogy a teljes valóságot naturalisztikus szakkifejezésekkel írják le. Korunk egyik tudományos bestsellerének, az "Isten gondolatai" cím? könyvnek a szerzője, Paul Davies, aki ezért a munkájáért 1995-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjjal egyenértékűnek tartott Templeton-díjat, a következő ambiciózus alcímet adta könyvének: "Egy racionális világ tudományos magyarázata". Vagyis: deklarált módon a szerző nem kevesebbre tart igényt, mint a világ tudományos magyarázatára, jelentősen felcsigázva a gyanútlan átlagolvasó érdeklődését. És mit ad valójában? A tudományos gondolkodás és útkeresés valóban lebilincselő stílusú bemutatásán túl a végső nagy kérdéseket illetően nem magyarázatot, hanem olyan agnoszticizmust, amelyben Isten puszta absztrakcióvá, esetleges végső világ-okká degradálódik, egy lehetséges alapfeltevéssé a sok közül: "A magam részéről kételkedem a természetfeletti jelenségekben
Szívesebben hajlok arra a feltevésre, mely szerint mindenkor a természet törvényei működnek. Ám ha ki is zárjuk a természetfölötti erőket, még korántsem kézenfekvő, hogy a fizikai valóságban a tudomány mindenre magyarázattal szolgálhat. Ismét a régi problémába ütközünk: hol ér véget a magyarázatok láncolata? Legyen mégoly sikeres a tudományos magyarázat, mindig bizonyos feltevésekre épít.
Előbb-utóbb magától értetődőnek kell elfogadnunk valamit, legyen az Isten, a logika, egy sor törvény vagy világmagyarázat (kiemelés tőlem, T. T.). Ily módon a végső kérdések mindig kívül maradnak az empirikus tudomány hatókörén."
Két megjegyzést fűznék Davies szavaihoz. Az egyik: hiába keressük itt a beígért "világmagyarázatot". Sőt, ha figyelmesen elolvassuk az általam kiemelt mondatot, végső okként a világmagyarázat szó is szerepel, ami feltűnően durva tautológia. A másik: a könyv magas irodalmi elismerésének hivatalos indoklásában a tudomány és a vallás közötti híd eredményes építése volt az egyik legfőbb dicséret. Amikor a nyugati világ kiemelkedő természettudósai, Sagan és Dawkins a tudomány nevében nyíltan az ateizmust hirdették az egyetemi-főiskolai ifjúságnak, sőt, népszerű tv-műsorokban iskolás gyermekeknek is, a közoktatáshoz való hozzájárulásukat az őket elismerő országok legmagasabb tudományos szervezetei jutalmazták: Sagant a Nemzeti Tudományos Akadémia Közszolgálati Érmével, Dawkinst a Brit Királyi Társaság Michael Faraday Érmével. Ehhez képest Davies önvallomása legalább egy szerény és bizonytalan, de nyíltan vállalt alternatívát kínál: "Magam a tudósoknak ahhoz a csoportjához tartozom, akik ha nem is osztják a hagyományos vallás tanait, mindazonáltal tagadják, hogy a Világegyetem a vak véletlen céltalan terméke. Tudományos munkásságom során mindinkább arra a felismerésre jutottam, hogy a fizikai valóság olyan bámulatos találékonysággal épül fel, amelyet nem tudok puszta tényként elfogadni. Kell lennie, nekem úgy tetszik, valami mélyebb magyarázatnak. Hogy aztán Istennek hívja-e ezt valaki, meghatározás és ízlés dolga."
A tudomány hatókörének önkényes kiterjesztése az egyszeri és megismételhetetlen (tehát nem-megfigyelhető és nem-reprodukálható) események megmagyarázására az ősrobbanás ("Big-Bang") és az életnek az élettelenből való létrejötte ("ősnemzés", abiogenezis) elméleteiben csúcsosodik ki, amelyekkel – közvetlenül vagy közvetve – publikációk ezrei foglalkoznak. Mindkettő szintetizálódik az evolúciótanban, amely ma egy olyan széles körben elterjedt gondolkodási irányt fejez ki, hogy az a XX. és XXI. század mindent átfogó, egyesítő filozófiájának tekinthető. Heller Ágnes véleményével szemben én úgy látom, hogy nem a tudomány maga, hanem a tudományt kisajátítani akaró evolúciótan lép ma fel a domináns világmagyarázat igényével.
Néhány évvel ezelőtt, amikor a Magyar Televízió még valóban többé-kevésbé közszolgálati feladatokat látott el, felfigyeltem a népszerű televíziós személyiség, Kepes András egyik műsorára. Kepes András egy Dougal Dixon nevű, igencsak különc brit tudóst látogatott meg, aki visszavonultan él a civilizált környezettől távol eső vidéki házában, és az emberiség jövőjéről elmélkedik.
Nos, a Dixon által felvázolt jövőkép annyiban mutatott némi párhuzamot Madách remekművével, hogy itt is az ember tragédiájáról volt szó. Ez az előrevetített tragédia azonban Dixonnál az "emberré szerveződött anyag" csődjévé degradálódott. Hirtelen jött ötlettel tollat ragadtam, hogy a brit tudós elképesztő monológjából néhány mondatot okulásként hitelesen feljegyezzek. Ezek egyszerre voltak vészjóslóak és tragikomikusak: "Az emberrel véget ér az evolúció
Ha a génmanipuláció nem válik be, az emberiség genetikailag egyre gyengébb lesz.
Uram Isten, úgy beszélek, mint egy fasiszta
A jövő a nyulaké, a patkányoké és a sirályoké ..." Dixon bemutatott néhány, általa készített fiktív, sci-fibe illő figurát, mint az elkövetkezendő 1-2 millió év evolúciójának termékét. Közülük a visszataszítóság "nagydíját" alighanem a szemétdombon kutakodó, emberből leépült, sarlóujjú szörnyeteg nyerné el.
Emlékeim szerint az egész műsor olyan mértékben materialista szemlélet? volt, hogy Isten neve kizárólag Dixon önkéntelen fohászában hangzott el, szinte demonstrálva annak ürességét és hiábavalóságát. Dixont látva és Isten nevének említését hallva, bennem azonnal megszólalt egy csendes hang:
"Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívök megsötétedett. Magokat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; És az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak képmásával." (Rómaiakhoz írt levél 1:21–23)
Ez a könyv azokhoz szól, akik eléggé nyitottak arra, hogy következetesen végiggondolják eredetünk alternatíváit, és mérlegeljék mindazokat az érveket, amelyeket a szerző – a tudományos kutatásban és a felsőoktatásban eltöltött közel négy évtizedes tapasztalat birtokában – az Intelligens Teremtő alternatívája mellett (ha úgy tetszik, az evolúció ellenében) e könyvben összegyűjtött. A végső döntést természetesen az Olvasónak kell meghoznia.
(A szerző a műszaki tudományok doktora)
2004. 12. 03. (VIII/49)
