Imádkozó amerikai katonák a frontvonalban. Fallúdzsában nem népszerű a materializmus Fotó: Reuters
A nyilvános imának egyébként régi hagyománya van Amerikában, amely az alapító atyák hitével hozható kapcsolatba. 1775-ben, közvetlenül a függetlenségi háború kitörését megelőzően ugyanis a kontinentális
kongresszus arra kérte a kolóniákat, hogy imádkozzanak bölcsességért a nemzetalapítást illetően. Mint ismeretes, a hamarosan kirobbanó függetlenségi háború során az amerikai gyarmatok elszakadtak Nagy-Britanniától, és az 1783-as párizsi béke már nemzetközi szinten is elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét. Ennélfogva az amerikaiakban erősen él a meggyőződés, hogy nemzetalapításuk sikere többek között az egész lakosságot megmozgató imával áll összefüggésben. Nem egészen száz évvel később, 1863-ban, az amerikai polgárháború idején az északi államok élén álló és a rabszolgatartást elutasító Abraham Lincoln szólította fel az északi konföderáció lakosságát böjtölésre és Isten előtti megalázkodásra, és továbbá közös imanapot jelölt ki a győzelem érdekében. A történelemből tudjuk, hogy vállalkozását siker koronázta, és az északi államok győzelme után a rabszolgatartás kiszorult az Egyesült Államokból. A huszadik század közepén pedig Truman elnök írta alá a kongresszus azon döntését, hogy az amerikaiak minden évben tartsanak nemzeti imanapot, amely azóta folyamatosan megrendezésre is kerül, és mára a legnépszerűbb ünnepek sorába emelkedett.
Európában az imádkozásnak valószínűleg azért nincs ilyen nagy becsülete, mert a materializmus igen mélyen gyökerezik kontinensünk kultúrájában.
Ennek eredete lényegében a görög antikvitás idejére nyúlik vissza. Különösen a Kr. e. 4–3. század fordulóján élt Epikurosznak köszönhetően terjedt el az a nézet, hogy a világmindenség alapvetően atomokból áll. Epikurosz anyagelv? gondolkodása ugyan még nem járt együtt a szellemvilág teljes tagadásával, hiszen ő még feltételezte az istenek létezését, szerinte azonban az istenek maguk is végtelenül finom, parányi atomokból állnak, és semmiféle hatást nem gyakorolnak a világmindenség működésére és az emberek sorsára.
Epikurosz tanítása a maga korában hihetetlenül nagy hatást gyakorolt az
emberek gondolkodásmódjára. És nem csupán néhány kiválasztottra egy zártkör? filozófiai iskola kapuin belül, hanem a legszélesebb néprétegekre. Epikurosz ugyanis nem egy belterjes iskolát kívánt alapítani, hanem tömegekre akart hatást gyakorolni, és tegyük hozzá, sikerrel. Athén mellett vásárolt házának kertjében ugyanis olyan előadásokat tartott, melyeken a kor bevett szokásával ellentétben nemcsak felnőtt férfiak vehettek részt, hanem nők, gyerekek, sőt még rabszolgák is. Epikurosz tevékenysége tehát egyértelműen térítő jelleg? volt. És mi sem mutatja jobban, hogy a követői szinte vallásalapítónak tekintették, minthogy "Megváltónak" és "Fényhozónak" nevezték. Ráadásul halála után minden hónap 20-án ünnepséget rendeztek a kertben az emlékére, melynek során műveiből felolvasást tartottak.
De a lényeges kérdés az, hogy miért reagáltak a korabeli görög emberek ilyen hevesen Epikurosz tanítására. Miért érezték úgy, hogy ezek a tanítások megváltást jelentenek a számukra? Még egyszer?bben: mi alól kellett őket felszabadítani? Az európai materializmus kialakulását ugyanis ezen a ponton lehet tetten érni. Ennek megértéséhez tudni kell azt, hogy az egyszer? görög emberek abban az időben úgy gondolták, rendkívül csekély befolyással rendelkeznek sorsuk alakítására, melyet sokkal inkább külső, láthatatlan, irracionális erők irányítanak. Az ezektől való félelem fejeződött ki az olyan görög tragédiákban, mint például az Oidipusz király. Az említett dráma főhőse egész életében egy jóslat ellen harcolt, és igyekezett úgy alakítani az életét, hogy kijátssza a sorsát meghatározni igyekvő külső erőket. A tragikus végkifejletet azonban pontosan az okozta, hogy – akarata ellenére – minden erőfeszítésével csak közreműködött végzetének beteljesítésében. De ezt a determinista szemléletet tükrözi a görög boldogság és boldogtalanság kifejezés is. A boldogság görögül
eudaimónia, ami nagyjából a jó démon hatását jelenti, míg a boldogtalanságot
kakodaimóniának mondták a régi görögök, ami a rossz démon befolyását jelenti. Vagyis a görögök úgy érezték, hogy senki nem képes saját sorsának kovácsa lenni. Egy ember élete akkor lehet boldog, ha egy jó démon gyakorol rá befolyást, ha viszont egy rossz démon hatása alá kerül, akkor az élete menthetetlenül tönkremegy. Ezért elegük volt az embereknek a kiismerhetetlen szellemvilágból, amellyel szemben kiszolgáltatottnak érezték magukat.
Ebben a helyzetben Epikurosz filozófiája gyógyírként hatott a görög emberek számára, mert felszabadította a lelkiismeretüket a láthatatlan szellemvilág irracionális erőitől való félelem alól. Epikurosz azt tanította, hogy az ember teste és lelke is atomokból áll, és a halál után alkotóelemeire hullik szét. Mivel tehát szerinte a halál után az ember nem létezik többé, nem kell félni sem a haláltól, sem pedig az azt követő ítélettől.
A halál előtti földi életünkre pedig Epikurosz szerint az istenek semmiféle befolyást sem gyakorolnak, mert saját boldogságuk megvalósításán munkálkodnak. Márpedig ha az emberek életével foglalkoznának, akkor odalenne a nyugalmuk. Ezért Epikurosz szerint a földi életünk során sincs okunk félni a láthatatlan szellemvilágtól, hanem képesek vagyunk mi magunk megvalósítani saját sorsunkat.
Ebből kifolyólag Epikurosz szerint a földi élet célja egy olyan élet megvalósítása, amelyből kiszorul a fizikai és pszichikai fájdalom. Pszichikai fájdalom alatt egyébként Epikurosz azokat a tanításokat, nézeteket értette, amelyek alkalmasak arra, hogy az ember lelkiismeretét megrázzák, és ezáltal elvegyék a lélek nyugalmát. (Mint például a sors daimonionok által történő befolyásolása.) Ezt a fizikai és pszichikai fájdalomtól mentes létformát nevezte Epikurosz úgy, hogy
hédoné (gyönyör), ami alatt tehát ő és a követői nem egy élvhajhász életvezetést értettek, hanem a kívánságok mérsékelt kielégítését, amely azután nem hoz létre semmiféle zavart vagy fájdalmat az emberben. Epikurosz – bár egyes későbbi rosszakarói azt terjesztették róla és követőiről, hogy a szó mai értelmében vett hedonista, élvhajhász életet éltek - a
hédonét (gyönyör) ebben az értelemben használta. A latin költő, Horatius például – aki egy ideig maga is epikureus volt, majd később elfordult ettől a tanítástól – visszamenőleg úgy írt erről az élményéről, hogy őt is beterelte disznói közé Epikurosz. Az epikureus tanításnak ez a fajta értelmezése azonban az utókor szüleménye. Epikurosz "csupán" azt mondta, hogy az emberek vessenek el minden olyan tanítást vagy gondolatot, amely lelkiismeret-furdalást hoz létre bennük, és ily módon a lelki nyugalmuk megzavarását eredményezi. Beleértve tehát azt is, hogy a daimonionok esetleg tönkretehetik az életünket, vagy hogy a halálunk után számot kell adnunk a földi cselekedeteinkről. Ezért az epikureus tanítást magukévá tevő emberek megtanultak ellenállni minden olyan üzenetnek, amely bűntudatot vagy bűnbánatot építhetett volna ki bennük.
A hédoné tényleges epikureus értelmezése, vagyis a fájdalommentesség keresése szempontjából a lélek nyugalmát megzavaró, tehát a
hédonét megbontó tanításnak minősült például a halottak feltámadásáról vagy az utolsó ítéletről szóló keresztény tanítás is. Nem véletlen, hogy a Gamáliel rabbi iskolájában vélhetőleg görög filozófiát is tanult Pál apostol athéni beszédét pontosan úgy szerkesztette meg, hogy beszédének középpontjában ezúttal a halottak túlvilági élete, majd feltámadása, végül pedig az utolsó ítélet állt. Lényegében tehát Pál semmi egyebet nem tett, mint hogy a Biblia alapján tételről tételre cáfolta az epikureusok tanításának sarkalatos pontjait. Hogy pedig ezt nem akármilyen színvonalon tette, azt az is jól bizonyítja, hogy az Areopagoszon abban az időben nem lehetett akárki jöttmentnek csak úgy felszólalnia, ugyanis az előadást tartó személyeket előtte egy szakmai grémium meghallgatta. Csak abban az esetben mondhatta el az előadását az illető, ha az említett, filozófusokból, tudósokból álló társaság őt arra érdemesnek ítélte. Az a tény, hogy Pál ominózus beszéde mégiscsak elhangzott a kor "Tudományos Akadémiájának" számító Areopagoszon, azt bizonyítja, hogy Pál megfelelt ezeknek a szakmai követelményeknek. Emellett az is arra utal, hogy beszédét egy magas színvonalú tudományos előadásként hallgatták, hogy Pálnak komoly gondot okozott beszédének elkezdése. Ugyanis a korabeli tudományos előírásoknak megfelelően a vallási tárgyú szónoklatot mindig egy oltárra történő hivatkozással kellett kezdeni. Ennek az íratlan szabálynak a megszegése egyúttal az előadó szakmai inkompetenciáját is jelentette. Ebben a helyzetben tehát Pál zseniálisan oldotta meg a feladatot, amikor sem erkölcsileg nem kompromittálódott egy bálványoltárral, sem pedig a kor tudományos szabályait nem szegte meg.
Egyesek Pál athéni beszédét sikertelennek ítélik, és úgy gondolják, hogy Pál pontosan az itteni kudarcán okulva mondta azt nem sokkal később a korinthosziaknak, hogy ezután az evangéliumot nem hirdeti ékesszólással és bölcsességgel. Ezzel szemben mi úgy véljük, hogy az athéni beszédet ennél ütőképesebben nem is lehetett volna elmondani, hiszen Pál minden egyes mondata egy-egy epikureus és helyenként sztoikus filozófiai tétel cáfolata volt, és mint ilyen, egy tudatosan felvállalt és előre alaposan megtervezett szellemi hadviselés részét képezte.
Tegyük hozzá azonban, hogy az epikureus tanítás a maga korában egyértelműen pozitívnak volt mondható, mert az embereket a babonák világából, az irracionális természetfeletti erőktől, daimonionoktól való félelem alól szabadította ki. Pál apostol idejére azonban már megváltozott a helyzet. Az a fajta filozófiai valóságértelmezés, amelynek a központi célja a zavaró, a lelkiismeretre hatást gyakorló tanítások közömbösítése és a szellemvilág befolyásának a teljes kizárása volt, a Biblia Istenének a megismerése szempontjából már többé nem volt pozitív jelenség. Ami tehát egykor felszabadító hatású volt a félelmetes olümposzi istenek befolyása alól, az később a bibliai világnézet szempontjából már akadálya lett a keresztény valóságértelmezésnek és életmódnak.
A későbbi évszázadok folyamán az epikureus filozófiából kinőtt materialista gondolkodásmód Európa egyik legmeghatározóbb vallási irányzatává vált. Ennek köszönhetően Európában sokan abban hisznek, hogy az emberi sorsot és a társadalmat spirituális tényezők, mint például az ima, nem befolyásolják. Ezzel szemben a bibliai világnézet azt a hitet propagálja, hogy az imádkozásban sorsformáló, sőt társadalomformáló erő rejlik. Pál apostol szavaival:
"tehát mindenekelőtt arra kérlek, hogy tartsatok könyörgéseket, imádkozásokat, esedezéseket, hálaadásokat minden emberért, királyokért és minden hatalmon levőért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk
"
2004. 04. 29. (VIII/18)
