Mini szupermarket Kinshasában. Nincs elzárva a világtól Fotó: Reuters
A Kongói Demokratikus Köztársaságot vagy közismertebb nevén Belga-Kongót Budapestről közvetlenül nem lehet megközelíteni. Hogy mi egy Brüsszelből induló gépet választottunk, annak részint a jó közlekedési lehetőség, részint pedig az unió fővárosában élő kongói menekült ismerőseink voltak az okai. Brüsszelben egyébként egy egész városnegyedet töltenek meg a kongói emigránsok, az egykori gyarmatosítók nyelvének ismerete ugyanis viszonylag könny? beilleszkedést tesz lehetővé Európában.
Amikor a nyolcórás repülőút után kiszálltunk a gépből a kinshasai repülőtéren, az esős évszak langyos záporral fogadott bennünket, de ezúttal nem bántuk. Kifejezetten jól esett gyalogolni egy kicsit a repülőtér épületéig a decemberi záporban. Először a váróteremben szembesültem azzal, hogy Fekete-Afrikában a fogalmak egészen mást jelentenek, mint amit Európában megszoktam. A repülőtér épülete ugyanis a leginkább egy elhasznált falusi kultúrház előadóterméhez hasonlított, amelyet zsúfolásig megtöltött az utasokra várakozó rokonok, ismerősök lármázó, lökdösődő kavalkádja. Nem tette könnyebbé a várakozást a fojtogató meleg, párás levegő sem, amit jómagam addig a pillanatig csupán a Pipacs, a fenegyerek cím? Rejtő-opusból ismertem úgy, ahogy.
A repülőtérről a szálláshelyre sokáig tartott az út. A dzsip szelíd dombok között kanyargott, egy-egy magasabb pontról jól lehetett látni a sötétbe borult város pislákoló fényeit. Az út mentén végig emberek sokasága várakozott, mint utóbb megtudtam, valamiféle közlekedési alkalmatosságra, amely némi kongói frank ellenében talán hajlandó lenne beljebb vinni őket a város belseje felé. Busz vagy valamilyen másféle tömegközlekedési eszköz ugyanis nem létezik Kinshasában, amint hogy buszmegálló sem. Az emberek ott próbálnak meg feljutni valamilyen járműre, ahol éppen kiértek az út szélére. Időnként a szétesés határán álló magán mikrobuszok mennek végig a főbb útvonalakon, de még úgy is csak az utazni vágyók egy szerény kisebbségét tudják elszállítani, hogy a külső oldalukon, sőt gyakran a tetejükön is emberek kapaszkodnak.
Az óriási kiterjedés? városban egyébként a legszerényebb becslések szerint is több mint tízmillióan laknak, de a jobb megélhetés reményében folyamatosan áramlanak a vidéki emberek a fővárosba, ezért egyesek megkockáztatják a húszmilliós lélekszámot is. Ha most ehhez hozzávesszük azt, hogy emeletes házak nem nagyon vannak, és a dombokon elszórtan elhelyezkedő házak és viskók között sok a parlag terület, akkor némi fogalmat alkothatunk arról, hogy mekkora területen fekszik ez a város. Ha az ókori Ninive Jónás próféta szerint háromnapi járóföld volt, akkor ez a város gyalogszerrel annak a sokszorosa lehet.
Vendéglátóim ahhoz az egy-két százaléknyi kisebbséghez tartoztak, akik ebben az országban jómódúnak, sőt gazdagnak mondhatók, ennélfogva mi jó körülmények között éltünk, nem is beszélve arról az őszinte vendégszeretetről, amellyel fogadtak bennünket. Egy olyan városrészben laktunk, amelyben a két évvel ezelőtt véget ért polgárháború előtt belgák és görögök éltek klimatizált házakban úszómedencékkel, festői táj, kókuszpálmák, mangó, banán, papaja közepette. Amikor a háború miatt a külföldiek elmenekültek, a gazdag helybeliek felvásárolták ezeket a házakat. Azonban szép ház ide vagy oda, a vezetékes víz csak reggel hat és hét óra között folyik ebben az országban, aki pedig később szándékozik kelni és ennélfogva fürödni, annak marad a vödörből való mosakodás. A meleg víz pedig a folyamatos kánikula miatt egyébként is ismeretlen, de úgyszólván nem is szükséges.
Másnap reggel, amikor városnézésre indultunk, és egy kissé elhagytuk ezt a Kinshasában általánosnak semmiképpen sem nevezhető környéket, a városnak azzal az arcával találkoztunk, amely már sokkal inkább tipikusnak mondható. Az utcák mindkét oldalán a helybeliek által butikoknak nevezett viskószer? tákolmányok állnak, melyeken színessel festett felirat hirdeti az árusított portékát. Van itt minden a fodrász üzlettől kezdve a pénzváltóig, mindezek azonban lepusztult, koszos és igénytelen, pár négyzetméteres, földes házikókban. Az utcákon hömpölyög a tömeg, és mivel járdák nincsenek, nehéz és kockázatos autóval közlekedni. A legmegdöbbentőbb és egyben a leglehangolóbb pedig az, hogy az egyébként édeni, festői tájban mindenütt bokáig ér a szemét, de gyakran méteres kupacokig dagad az utcán felhalmozódó papír, m?anyag és egyéb limlom. Az országban uralkodó szegénységet az is mutatja, hogy az autók kilencvenöt százaléka rozsdás, ütött-kopott, horpadt karosszériájú, gyakran üveg nélküli roncs, melyeken a lámpák egykori helyét sokszor csak tátongó lyukak mutatják.
Az emberek a másfél év múlva esedékes választásoktól várják sorsuk jobbra fordulását. Bár a Kongói Demokratikus Köztársaságot a másik, szomszédos Kongótól – mely hajdanán francia gyarmat volt – nevében a demokratikus jelző különbözteti meg, igazi demokratikus választás ebben az országban eddig még sohasem volt. 1880-tól az 1960-as évek elejéig belga gyarmat volt, 63-tól 67-ig polgárháború dúlt az országban a különböző törzsek között, amelyek a saját emberüket szerették volna az ország élén látni, végül 67-től 97-ig pedig egy Mobutu nevű, Szaddám Huszeinhez hasonló diktátor került hatalomra az országban, aki a kegyetlenségei mellett okkult praktikákkal igyekezett megszilárdítani a hatalmát. Az ország nevét ő változtatta Zairére, amit halála után ismét megváltoztattak, így lett Kongói Demokratikus Köztársaság. Mobutu halála után ismét polgárháború tört ki az országban, amely öt évig tartott, és csak 2002-ben fejeződött be. Jelenleg egy átmeneti kormány vezeti az országot a közelgő választásokig. Az emberekben azonban még élénken él a sok áldozatot követelő diktatúrának és polgárháborúnak az emléke, és ezért nagyon félnek.
Mobutu idejében például az iskolákban kötelező volt táncolni a diktátornak, és ha valaki nem tette, vagy csupán a zsebében tartotta a kezét, és nem emelte a magasba, gyorsan elsült a katonák puskája, és könny? volt meghalni. Amikor a keresztény egyházak tüntetést szerveztek, hogy tiltakozzanak a tánc meg az egyéb ünneplés ellen, és azt mondták, hogy ők csak Istennek hajlandók táncolni, akkor a diktátor a tömegbe lövetett, és nagyon sok keresztény meghalt ennek a tüntetésnek a során. Az a kongói menekült, aki nyolc év után most ment vissza először a szülőhazájába, és akinek én a vendégeként utaztam Kinshasába, pontosan ennek az összecsapásnak a következtében kényszerült elmenekülni az országból. Feleségét le is lőtték, ő pedig pirogon menekült ki az országból a Kongó folyón, mert mint egy nagy keresztény gyülekezet pásztorát, halálra keresték.
Hogy a helyzet még most sem olyan rózsás, jól mutatja, hogy tilos az országban fényképezni vagy filmezni. Mivel nem voltak fogalmaim erről a világról, az első napon azt gondoltam, hogy ez bizonyára túlzás, és a háziak csupán azért figyelmeztetnek, hogy az utcán kívülről ne filmezzem le a házukat, mert beléjük ivódott a félelem. Néhány órával később a rendőrségen megtudtam, hogy nem túloztak, sőt a valóságosnál kedvezőbbnek próbálták láttatni velem országukat. Amikor ugyanis a piacon csocsózó gyerekeket próbáltuk lefilmezni, ráadásul nem is nálam volt a kamera, hanem egy fekete kísérőmnél, a tömegbe elvegyült civil ruhás spiclik beárultak, a hamarosan kiérkező rendőrök pedig azonnal letartóztattak bennünket, és bekísértek az őrszobának nevezett döngölt padlójú bódéba, ahol mindazonáltal halomban álltak a fegyverek a sarokban. Fél óra múlva az ablakon benyújtottak egy A/4-es papírlapot a jegyzőkönyv számára, és kezdetét vehette a kihallgatás. Az elején még működtek az európai reflexeim, és próbáltuk a jogainkat firtatni, de miután ingerülten közölték velünk, hogy nekünk nincsenek jogaink, csak nekik vannak, gyorsan beláttuk, hogy nem a megfelelő hangot ütöttük meg. Néhány óra múlva az eredményt az hozta meg, hogy kongói kísérőm azt hazudta, az egyik közismert helyi főméltóság unokaöccse, aki nem fog örülni annak, hogy az európai vendég rossz szájízzel fog távozni az országból – már ha egyáltalán valaha is eltávozik, gondoltam ekkor még magamban. Ez az érvelés azonban legnagyobb meglepetésemre annyira hatásosnak bizonyult, hogy öt perc múlva nagy hajbókolásoktól és mosolygó pillantásoktól övezve kinn voltunk az utcán, és a kamerát, de még a filmet sem vették el.
Ezután már sokkal óvatosabb voltam. A teljes képhez még az is hozzátartozik, hogy a jelenlegi ideiglenes kormányt elutasító lázadók az őserdőbe fészkelték be magukat, ezért a dzsungelbe vezető utakat minden nap három órától ellepik a katonák, és rendszeres az ellenőrzés. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy erős a bizalmatlanság a fehér idegenekkel szemben, akikről azt feltételezik, hogy kémkedni jöttek, és illetéktelenül bele akarnak avatkozni az amúgy is zavaros belső viszonyokba. Ha a rendőrök észrevették, hogy az autónkban fehér ember ül, rendre azonnal igazoltattak bennünket. De nem csak velem szemben nyilvánult meg ez a bizalmatlanság. Amikor egy alkalommal megpillantottunk a Kongó folyón egy ENSZ rendfenntartó hajót, amely fölfelé igyekezett a folyón, az őserdő felé, a helybeliek úgy kommentálták az eseményt, hogy az ENSZ-katonák most viszik a fegyvereket a lázadóknak, hogy cserébe kilopják az országból a gyémántokat.
Az ország földje egyébként valóban nagyon gazdag. Tele van gyémánttal, valamint acháttal, malachittal és más féldrágakövekkel. Ez olyannyira így van, hogy egyik ismerősöm úgy gazdagodott meg, hogy kukoricakapálás közben véletlenül több darab gyémántot fordított ki a földből. Tartott ez mindaddig, amíg a dolog a hatóságok tudomására nem jutott, és el nem kobozták a földjét. Sajnos azonban ebből a gazdagságból ez idáig többnyire csupán a gyarmatosítók és néhány helybéli kiskirály látott hasznot, de az ott élő emberek többsége nem. Emellett gazdag az ország kobaltban, nagyon értékes, de ritka a fekete szín? ébenfa, melyből bútorokat, illetve állatszobrokat készítenek. Éhen halni pedig a szegénység ellenére már csak azért sem lehet, mert a föld ontja magából a gyümölcsöket, melyek teljesen más, jobb ízűek, mint Európában kapható másaik. Több egzotikus gyümölcsről idáig valójában nem is tudtam, hogy milyen az eredeti, igazi íze.
Vallási szempontból az ország névlegesen katolikus, a helybéliek elmondása szerint azonban a katolikus templomok gyakorlatilag üresek. Ennek az az oka, hogy a súlyos problémákkal küszködő emberek csupán a tényleges szellemi erő iránt nyitottak, ezt pedig részint a boszorkányságban, okkultizmusban, részint pedig a kereszténység egyre jobban feljövőben lévő megújulási áramlatában, az úgynevezett pünkösdi-karizmatikus mozgalomban találják meg.
2004. 01. 02. (VIII/1)
