Luther Márton. A reformátor nem lett mártír, és ezzel véget ért a középkor
Káin és Ábel két alapvető emberi gondolkodásmód és sors prototípusa lett, amelyet már nevük jelentése is kifejez. Káin, az idősebb fivér az Isten és ember közé áthatolhatatlan válaszfalat húzó bűnesetet mint változtathatatlant elfogadta, és beletörődve abba, hogy a Teremtő immár valami távoli, megfoghatatlan lény az ember számára, figyelmét arra összpontosította, amit az ember természetes képességeivel megszerezhet és birtokolhat a földön (Káin neve ezeket a tevékenységeket fejezi ki). A történelem folyamán Káin és utódai teremtették meg elsőként azt a vallásos materializmussal átitatott jóléti társadalmat, amelyben virágzott a tudomány és a művészetek, de a teljesen formális istenhit egyre kevésbé vethetett gátat az emberből előtörő gonosznak.
Ábel neve párát jelent, ami a hiábavalóság jelképe: rövid ideig látszik, majd eltűnik, mintha sose létezett volna. A bukott ember elveszítette létezésének teremtetéséből fakadó értelmét – hogy örök közösségben éljen Istennel –, s csupán szertefoszló páraként jár a földön. Ezt felismerve Ábel a szellemi halál állapotába zuhant emberi lét legfontosabb teendőjének – az örökkévalóság távlatából nézve pedig az egyetlen fontos feladatnak – azt tartotta, hogy vakként botorkálva is keresse, kitapogassa a Teremtőt; megtalálja kiengesztelésének módját. Sikerrel járt, és ez az életébe került – a frusztrált báty meggyilkolta, mert Isten csak az ő áldozatát fogadta el.
Jelen írás a keresztény Egyház történetéből villant fel néhány epizódot, amikor a megcsontosodott vallási hagyományok képviselői (bármilyen jelleg? tradíció fölött őrködtek is) "a többségi akarat és az idősebb jogán" az ábeli életfilozófiát követő és változást sürgető szellemi áramlatok fizikai megsemmisítésére törtek.
Az Újszövetség hajnalán
2003. 12. 19. (VII/51)
