Műholdkép a támadás után. Új nézőpontra van szükség Fotó: Archív
Szeptember 11-e tragédiája ugyanis arra hívja fel a figyelmet, hogy az elmúlt években a világ nagyon megváltozott, és vallási ismeretek nélkül nem lehet benne eligazodni. Akik nem tudnak kilépni korábbi értelmezési kereteikből, és a jelen körülmények között továbbra is úgy vélik, hogy ez a világ többé-kevésbé kiszámítható gazdasági vagy politikai érdekek mentén szerveződik – miközben az emberek lelkébe mélyen beágyazott vallási, világnézeti, gondolkodásmódbeli jegyek társadalomra gyakorolt hatását bagatellizálni igyekeznek –, látható módon tanácstalanul és értetlenül állnak korunk jelenségeivel szemben. Egyre inkább leragadnak, egyre kevésbé képesek követni az eseményeket, és ebből kifolyólag egyre kevesebb használható mondanivalójuk van a társadalom számára.
Már a 20. század utolsó harmadában számos mértékadó társadalomtudós érezte úgy egymástól függetlenül, hogy egy nagyobb korszak van lezárulófélben, és valami új kezdődik. Ezzel együtt már akkor többen megfogalmazták azt is, hogy elévültek a korábban jól alkalmazható értelmezési eljárások, mivel egyre kevésbé alkalmasak a felmerülő új társadalmi jelenségek megragadására, és a valóság valamilyen új, modellérték? leírására lenne szükség. John Lukacs magyar származású amerikai történész például A XX. század és az újkor vége cím? könyvében amellett érvel, hogy 1989-ben nem csupán a huszadik század ért véget, hanem a nagyjából ötszáz éve tartó újkor is. Kertész Imre az 1995-ben írt A boldogtalan 20. század cím? tanulmányában a következő szellemes megjegyzést tette ezzel a mesterségesnek és erőltetettnek tűnő korszakhatárral kapcsolatban: "Ha elfogadjuk az amerikai történész, John Lukacs javaslatát, hogy a huszadik század 1914-től 1989-ig tartott, akkor e történelmi időszámítás szerint mi most éppen sehol sem vagyunk."
John Lukacs azonban ezzel a megfogalmazásával arra szándékozott utalni, hogy minden történelmi vagy szellemtörténeti kornak vannak közös jellemzői, amelyek azt lényegileg meghatározzák, és az így meghatározott korszak nem feltétlenül tartja tiszteletben az évszázadokat lezáró mesterséges, kerek évszámokat. Lukacs mindenesetre úgy érzi, hogy 1989 táján olyan fordulat történt a világban, amely egy több száz éve tartó, azonos értékek által szerveződött korszakot zárt le, melynek legfőbb jellemzője a nacionalizmus volt.
Egyébként az imént John Lukacs kapcsán már említett Kertész Imre maga is úgy véli, hogy a 20. században radikális történelmi és szellemtörténeti fordulat következett be. Az író a holokauszt túlélőjeként ezt a fordulatot Auschwitzra vezeti vissza, amely az ő megfogalmazásában a koncentrációs táborok valamennyi szörnyűségének a mementója. Kertész szerint Auschwitz nem csupán az ipari módszerekkel meggyilkolt milliók miatt szörnyűség, hanem azért is, mert ezzel az eseménnyel lényegében az egész, több ezer éves nyugati civilizáció mélypontra jutott, és erkölcsi értelemben megsemmisült. Ennek következtében a 20. század második felére erkölcsi és kulturális értelemben a "senki földjén" találtuk magunkat. Kertész szerint a nyugati civilizáció romjain csak abban az esetben lehet egy új civilizációt felépíteni, ha a holokauszt rémtettével szembenézve az emberek lelkiismerete képes megindulni, és ezáltal elkezdődhet egy erkölcsi megújulás.
Hogy a korszakváltás gondolata milyen sokakban felmerült az elmúlt évtizedekben, jól mutatja egy, a politikai filozófia területéről vett példa is. Az amerikai szociológus és filozófus, Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember cím? könyvében a Hegel nyomán egységes fejlődési folyamatként értelmezett történelmet elemezve arra a következtetésre jut, hogy a liberális demokráciában az emberi kormányzás elérte végső formáját, és az emberiség ideológiai fejlődése végpontjára jutott. A jelenleg nagy erőkkel folyó biotechnológiai kutatások (őssejtkutatás, génmanipulációk, klónozás stb.) azonban azzal a veszéllyel járnak – fejtegeti tovább Fukuyama legutóbbi, Poszthumán jövendőnk cím? könyvében –, hogy az ember legbensőbb lényegét, emberi mivoltát érintő beavatkozások egy poszthumán, immár többé emberinek nem nevezhető történelembe vezetnek be.
Az utóbbi időben szintén sokat idézett másik amerikai szociológus, Samuel P. Huntington pedig a Civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása cím? könyvében nem csupán felhívja a figyelmet arra, hogy a világ az utóbbi időben nagyon megváltozott, hanem egy új értelmezési modellt is javasol a kétpólusú világrend összeomlását követő folyamatok és események megértésére. Az általa javasolt modell szerint a világban jelenleg zajló vagy éppen kibontakozófélben lévő konfliktusok nagy része civilizációk közötti törésvonalak mentén alakult ki. Tehát a világban zajló változásokat abból az előfeltevésből kiindulva lehet helyesen megérteni, ha modellként elfogadjuk az egyes civilizációs körök (Huntington szerint hét vagy nyolc ilyen van) öntudatának felerősödését, és egymással való egyre erőteljesebb szembefordulását. A szerző szerint kérdéses a nyugati univerzalizmus megvalósulása, vagyis hogy idővel az összes civilizáció az emelkedőfélben lévő és magasabbrend? nyugati civilizációnak rendelődik alá. Ő ugyanis civilizációs jegyek alatt nem a Coca-Cola terjedését és a hollywoodi filmek térhódítását, vagyis az amerikai tömegkultúra exportját érti, hanem a társadalomba mélyebben beivódott vallási, gondolkodásmódbeli, világnézeti jegyeket. Szerinte jelenleg a nyugati civilizáció inkább hanyatlóban van, mások viszont egyre jobban megerősödnek. Figyelemre méltó, hogy a végül könyvvé érlelődött gondolatait már a kilencvenes évek elején megfogalmazta, amikor még nem robbant ki a koszovói, a csecsen, az indiai–pakisztáni konfliktus, melyek nem politikai érdekek, hanem vallási eszmék háborúi, és az iszlám terror sem tört még a felszínre olyan elementáris erővel, mint a közelmúltban.
Az imént röviden felvázolt nézetekkel persze lehet vitatkozni, az azonban vitán felül áll – és most főleg ebből a szempontból idéztük őket –, hogy az elmúlt évtizedeket valamennyien egyfajta korszakváltásként fogták fel. Arra a kérdésre pedig, hogy mi lesz ezután, John Lukacs így hárította el a választ: "történész vagyok, nem próféta".
A 2001. szeptember 11-én történt szörnyűségek azonban új megvilágításba helyezték a dolgokat. Világossá vált ugyanis (vagy legalábbis azzá kellett volna válnia), hogy az elmúlt években olyan világba léptünk át, amelyben a spirituális eszmék és a vallási tényezők szerepe jelentősen megnövekedett. Ezek után már az egyes politikai és gazdasági vezetők részéről tapasztalható tanácstalanság, tehetetlenség, értetlenség a különböző társadalmi jelenségekkel kapcsolatban nem ugyanolyannak minősül, mint szeptember 11-e előtt, amikor még nem lehetett ennyire tisztán látni korunk természetét. Ezért meglehetősen ijesztő látni azt, amikor felelős politikai vagy gazdasági vezetők a kor szellemisége iránt teljes érzéketlenséget tanúsítva továbbra is a régi beidegződések alapján nyúlnak a felmerülő kérdésekhez.
Jól példázza ezt az a magatartás, ahogyan egyesek a muzulmán terrorizmus kérdését kizárólag politikai ügynek akarják beállítani, és a vallást minden áron igyekeznek belőle kihagyni. Eljárásukat azzal indokolják, hogy ez nem vallási kérdés, hanem ez esetben
bűnözőkről van szó, akik a vallást csupán ürügyül használják fel. Érdemes lenne azonban a kérdést más megvilágításból is megközelíteni. Oszama bin Laden például egyik legutóbbi videofelvételen úgy jelent meg, hogy a mögötte lévő táblára arabul az volt felírva: "az egyetlen megvilágosodott". A fenyegető mondanivalóval szemben azonban ennek a feliratnak kevesen tulajdonítottak jelentőséget a nyugati világban. Nem úgy a muzulmánok között. Az iszlám
eszkatológia ismeretében ugyanis ez a felirat a síiták rejtőzködő imámjára utal. A Mohamed után nem sokkal két irányzatra szakadt iszlám vallás síita ágában ugyanis a vallási vezetőt, az imámot nem a nép választja, tehát kiválasztásában nem
a szunnán alapuló konszenzus a meghatározó, mint a másik irányzatban, a szunnita közösségben, hanem ő Allah kiválasztottja. Ennélfogva a síizmus imámja csalhatatlan, tévedhetetlen karizmatikus vezető, aki egyedül jogosult Isten akaratának közvetítésére. A síizmus tanítása szerint az utolsó, közvetlenül Allahtól kiválasztott imám 939-ben eltűnt, és kezdetét vette a rejtőzködés kora, amely addig tart, amíg Allah engedélyt nem ad a rejtőzködő imámnak, hogy újra eljöjjön. Az idők végén újra megjelenő rejtőzködő imám tehát egy messianisztikus személy, akit Mahdinak neveznek. Az iszlám szent mondások gyűjteménye, a Hadísz azt tanítja, hogy az idők végén megjelenő Mahdi a próféta Jézus segítségével győztes harcot fog vívni a hitetlenek és a Gonosz erői ellen. A Gonosz és a vele kollaboráló erők alatt az iszlám eszkatológia szerint elsősorban a Daddzsalt (al-Maszíh al Daddzsal: a hamis Messiás) kell érteni, aki a keresztény eszkatológiában az Antikrisztushoz hasonlítható, illetve a Jadzsúdzs wa Madzsúdzs (Góg és Magóg) által vezetett kapzsi és telhetetlen gyilkosok hordáit. A Mahdi szerepre természetesen szép számmal akadtak már jelentkezők az idők folyamán, az egyik legutóbbi az a Farrad Mohammed volt, aki 1930-ban megalapította az Iszlám Nemzet elnevezésű, militáns jelleg? afro-amerikai vallásos mozgalmat az Egyesült Államokban. De nyilvánvalóan a Nagy Mahdi szerepére pályázott Oszama bin Laden is azzal az utalással, hogy ő lenne "az egyetlen megvilágosodott".
Témánk szempontjából az most teljesen lényegtelen, hogy valóban maga Oszama bin Laden látható-e a felvételen, vagy esetleg egy vallásos követője. A lényeg maga az a jelenség, hogy a muzulmán hívők körében – és most már nem csupán a síiták, hanem a gyakorlatban egyre inkább a szunniták között is – egyre erőteljesebb a Mahdi várása. És szeptember 11-e óta egyre többen gondolják azt, hogy esetleg tényleg Oszama bin Laden a várva várt Mahdi. Annál is inkább, mert a hadíszok Mahdira vonatkozó leírásának egyre több pontja illik rá. Eszerint
– a Mahdi a Próféta, azaz Mohamed leszármazottja lesz Fatima nev? lánya vonalán;
– a neve azonos lesz a Próféta nevével, valamint apja neve a Próféta apjáéval;
– határozott vonalú homloka és feltűnő orra lesz;
– Arábiából fog származni;
– ellenáll egy Szíriából jövő hadsereg támadásának, melyet el fog nyelni a sivatag;
– hírneves ember lesz;
– betölti a Földet igazsággal és egyenlőséggel;
– és öt, hét vagy kilenc évig fog uralkodni.
2001 óta Oszama úgy írja alá a nevét, hogy Oszama bin Muhammad bin Laden, amivel tudatosan igyekszik betölteni a Mahdival szemben támasztott egyik követelményt. A nyugati világhoz tartozó emberek hajlamosak egy kézlegyintéssel elintézni a dolognak ezt a vallási részét, mint az esemény valamely lényegtelen járulékát. Úgy tűnik azonban, hogy a jelenség lényegét pontosan ezen a ponton lehet tetten érni. Oszama bin Laden ugyanis nem terroristaként határozza meg magát, és a muzulmán emberek többsége sem terroristaként tekint rá. Ennélfogva ha a jelenséget a hagyományos nyugati valóságértelmezés felől közelítjük meg, soha nem fogjuk megérteni igazi természetét. A kérdést nem lehet azzal elintézni, hogy egy rakás terroristával van dolgunk, még akkor sem, ha cselekedeteiket
mi magunk erkölcsileg elítéljük. Oszama ugyanis a maga szemében nyilvánvalóan erkölcsös és öntudatos emberként cselekszik, saját igazságának biztos tudatában, és minden cselekedetét a Koránba
és az iszlám szent írásokba vetett hit vezérli. Ráadásul a Koránt és az ahhoz kapcsolódó korai iszlám hagyományt sokak szerint ő értelmezi azok eredeti szelleméhez hűen, és nem a liberális magyarázók. Ennélfogva a dolog lényege igenis vallási kérdés, mint ahogyan a WTC lerombolása is az emberi lelkekbe mélyen beágyazódott valóságértelmezések, eszmék, gondolkodási módok, vallások konfrontációja volt. Ennek a figyelmen kívül hagyása a dolog természeténél fogva eleve kizárja, hogy mai világunk számos égető problémáját sikeresen kezeljük. A másik sajnálatos tény pedig az, hogy az említett dolgok jelentőségét eddig többnyire olyan emberek ismerték fel, és váltak e felismerésüknél fogva erőteljes vezetőkké, akik felismeréseiket rossz célok szolgálatába állították.
2003. 09. 12. (VII/37)
