A Vissza a jövőbe cím? nagysiker? film plakátja. A mozivásznon egyszer?bb
Eddig csak sci-fikben olvashattunk vagy láthattunk olyat, hogy az időben lehet mozogni, most azonban egy tudós azzal kecsegtet bennünket, hogy H. G. Wells Időgép cím? regénye valósággá válhat. A bejelentés kétségtelenül nagyon merésznek tűnik, ezért nem lenne meglepő, ha egyesek úgy gondolnák, bizonyára valami sarlatánról lehet szó. Ám Ronald Mallett nem sarlatán, hanem a connecticuti egyetem docense, neves elméleti fizikus, aki számos publikációval alapozta meg szakmai karrierjét. Az viszont tény, hogy vállalkozását nem csupán tudományos, hanem személyes motívum is ösztönzi. Mindössze tízéves volt, amikor elveszítette harminchárom éves édesapját. Azóta mindig szeretné visszapörgetni az idő kerekét, hogy megmondhassa apjának, hagyja abba önpusztító életmódját, mert az a halálához vezet. Mallett maga is elismeri, hogy az ember időutazásának megvalósításához – amennyiben egyáltalán lehetséges – sokkal több időre van még szükség, mint az ő élete, ennek ellenére azt állítja, néhány hónap múlva egy neutron már visszatérhet a jövőből.
Ronald Mallett azt is bevallja, hogy kísérletei megvalósításához ő maga nem fedezett fel új fizikai törvényt, hanem csupán Einstein relativitáselméletét igyekszik alkalmazni a gyakorlatban. A hétköznapi életben azt tapasztaljuk, hogy az idő egy változatlan, egyenletesen hömpölygő, végtelen folyam, amely a múltból mindig azonos módon halad a jövő felé. Ezzel szemben az Einstein-féle relativitáselmélet szerint az idő nem abszolút, hanem relatív valóság, amely más tényezőktől függően változásnak van kitéve, például tömeg hatására (a térrel együtt) elgörbül. Hogy ezt a tapasztalatainknak merőben ellentmondó állítást valamelyest könnyebben el tudjuk gondolni, képzeljünk magunk elé egy rugalmas lepedőt, amelybe vasgolyót helyezünk. Példánkban a vasgolyó körül képződő árok a tér-idő görbületének felel meg. Minél nagyobb az adott tömeg, annál nagyobb a görbület. Nagyon nagy tömegek esetén valóságos lyukak alakulnak ki a téridőben, amelyeken keresztül elvileg akár közlekedni is lehetne az idő egy távoli pontjára, ám e nagy tömegek saját tömegvonzásukkal mindent magukba szívnak, s így elpusztítanak, ami úgynevezett eseményhorizontjukon belülre kerül. Ezeket a rendkívül nagy tömeg? testeket a csillagászok fekete lyukaknak nevezik, mivel még a körülöttük lévő csillagok fényét is magukba szívják, és noha saját maguk láthatatlanok, eseményhorizontjuk fekete foltja teszi érzékelhetővé őket.
Ha a tér-időt meggörbítő tömeget forgásba tudnánk hozni, ez a tömeg maga köré csavarná a meggörbült tér-időt, amelynek következtében a tömeg körül egy hurok keletkezne az idő normális menetén, és az idő egy ponton önmagába zárulna. Ha bekerülnénk egy ilyen időhurokba, előbb-utóbb megérkeznénk egyik korábbi tartózkodási pontunkra az időben, és találkoznánk korábbi önmagunkkal! Ronald Mallett tehát egy ilyen időcsapdát szeretne létrehozni mesterséges úton, egy forgó lézer kibocsátotta fénygyűr? segítségével, amely szerinte hasonlóan hat a tér-időre, mint a tömeg. Ha eljárását siker koronázza, akkor a gépbe belehelyezett és időcsapdába került neutron egy idő után korábbi önmagával találja magát szemben, ily módon a gépben bizonyos idő elteltével már nem egy, hanem két neutron lesz látható. Bár ezzel az eljárással még siker esetén is csupán az időhurkon belül lehetne időutazást tenni, és nem az idő egészében, ráadásul momentán erre a kiváltságra is csak egy parányi részecskének van némi kilátása, Mallett azonban nem elégedetlen, egyelőre ugyanis csak azt szeretné bebizonyítani, hogy az időben való közlekedés nem abszolút lehetetlen.
Az időutazás gondolata mindenekelőtt azt a kérdést veti fel, hogy mi is az idő? Az idő a maga teljességében megragadhatatlan a számunkra, mivel jelenlegi természetes emberi tudatunk Isten által arra van teremtve, hogy ebben a világban tudjunk tájékozódni. A kisgyermek tudata ebben a térben és időben formálódik ki, amikor elkezd mozogni, elkezdi elkülöníteni a közelt és a távolt, kialakul a tér- és időérzékelése, és megtanulja, hogy a levegőn át lehet menni, az asztal viszont kemény stb. Ennélfogva az ember tudata a tér és idő korlátaiból nem tud kitörni, és nem tudja teljesen megérteni sem az időt magát, sem pedig az örökkévalóságot. Immanuel Kant német filozófus bizonyította be, hogy ha az ember olyan dolgokon kezd el gondolkodni, amelyek meghaladják tudata kompetenciáját, akkor szükségszerűen egymásnak ellentmondó állításoknál köt ki, amelyeket paradox módon külön-külön egyaránt be is tud bizonyítani. Ez az ellentmondásosság abból fakad, hogy tudatunk nem képes a tapasztalati világon, s így a téren és időn kívüli valóságot megragadni.
Ennek ellenére az emberekben mindig megvolt a vágy, hogy legalább valamennyire megértsék az idő titkát. Már az ókorban sokan gondolták úgy, hogy az időt az örökkévalóság nélkül nem lehet meghatározni. Így vélekedtek a görögök is, akik szerint a gyermekeit felfaló Khronosz (az Idő) még Zeusznál is ősibb isten, vagyis szerintük az idő valamilyen módon az örökkévalóságból származott. Ezt a mitológiai hagyományt Platón filozófiai formába öntötte, amikor azt mondta Timaiosz cím? művében, hogy az idő az örökkévalóság mozgó képe. Egyik későbbi követője, a neoplatonista Plótinosz is valami hasonlót mond az Enneádészban, amikor az örökkévalóságot az idő mintájának, őstípusának mondja. Augustinus (Szent Ágoston), az első nagy rendszeralkotó keresztény teológus is sokat elmélkedett az idő fogalmának meghatározásán. "Ha kérdezik tőlem, akkor nem tudom, ha nem kérdezik tőlem, akkor tudom" – írja. A múlt már nincs, a jövő még nem létezik, a jelen pedig egy kiterjedés nélküli pont, megragadhatatlanul, végtelenül rövid pillanat a nemlétező múlt és a nemlétező jövő metszéspontjában. Szinte olyan, mintha nem is létezne az egész. Isten számára azonban a múlt, a jelen és a jövő egyaránt egyszerre és örökké létező valóság, számára a prófécia nem is "előre tudás", csupán tudás, hiszen az Örökkévalónak a jövő éppolyan valóságos, mint a jelen vagy a múlt – mondja Augustinus.
Az időt a Biblia is az örökkévalósággal összefüggésben vizsgálja. Isten Igéje arra látszik utalni, hogy az idő teremtett valóság, amely az örökkévalóságból származik, ezért alá van rendelve Istennek.
A Szentírásban két olyan történetet is olvasunk, amelyben Isten megállította, illetve viszszafordította az idő folyását. Az egyikben Józsué öt kananeus király ellen harcolt a népével, amikor Isten megállította a természetes időt, hogy Józsué és serege be tudja fejezni a győztes csatát (Józsué 10:13). A másik történet Ezékiás király esete, akinek a kedvéért Isten visszaforgatta a napórán az árnyékot tíz fokkal (2Kir 10:11). De ezek után valaki azt mondhatná, hogy Józsuéék akkor is harcoltak, amikor a nap megállt, tehát az időnek eközben is telnie kellett. Valóban, egy másik időnek eközben is telnie kellett, de a Biblia az időről általában többesszámban beszél (idők, khronoi). Eszerint az idő olyan valóság, amelyen belül többféle idő, idősík is létezhet.
Az idő és az örökkévalóság kapcsolatát a 102. zsoltár a következőképpen mutatja be: "Régente fundáltad a Földet, s az egek is a te kezednek munkái. Azok elvesznek, de te megmaradsz; mindazok elavulnak, mint a ruha; mint az öltözet, elváltoztatod azokat, és elváltoznak. De te ugyanaz vagy, és a te esztendeid el nem fogynak." (26-28.) Eszerint a bibliai szövegrész szerint az idő legfontosabb jellemzője a veszteséggel járó változás, az enyészet ("elvesznek", "elavulnak", "elváltoznak"). Mivel a kozmosz alá van rendelve az időnek, ezért a benne lévő dolgok folyamatosan enyésznek el, Isten azonban nincs alárendelve az időnek, ennélfogva nála nincs veszteséggel járó változás, nincs enyészet ("de te ugyanaz vagy").
Az ember azért van változásnak, enyészetnek kitéve ebben a világban, mert elidegenedett saját lényegétől.
A huszadik században az egzisztencialista filozófusok helyesen mutattak rá arra, hogy az ember először egzisztál, és csak utána keresi a lényeget. A tekintetben, hogy az ember miben találja meg saját lényegét, természetesen mást mondanak a materialista és mást a teista emberek. A bibliai világnézet alapján az ember lényege az örök élet (dzóé), amit a Biblia élesen megkülönböztet a biológiai létezéstől (biosz). Nem minden ember van tulajdon lényege birtokában, aki rendelkezik biológiai élettel. A Biblia szerint az ember újjászületés által szerezheti vissza a bűn miatt önmagától elidegenedett lényegét, az örök életet, amelynek hatására több lépésben, fokozatosan szabadul fel az enyészet alól. A folyamat az ember szívében, szellemében kezdődik, majd az örök élet birtokba vétele abban teljesedik be, amikor legvégül a test is feltámad a halálból az örök életre. Ellenkező esetben az ember az örök élet hiánya miatt teljes mértékben ki van szolgáltatva a változásnak és az enyészetnek. Isten azonban teljesen birtokolja önmagát, nincsen elidegenedve saját lényegétől, hiszen ő maga az élet (dzóé), ezért nála nincs veszteséggel járó változás sem.
Ennek fényében az örökkévalóság nem egy pillanatszerű, mozdulatlan valóság, miként azt Platón sugallja, sem pedig végtelen hosszú idő, amint azt sokan gondolják, hanem magának Istennek a létezési formája, amelyet az jellemez a leginkább, hogy tele van élettel, és ezért nincs benne veszteséggel járó változás, enyészet. Ezzel szemben az idő egy másik létforma, az ember létezési formája, amelynek fő jellemzője az enyészet, amely abból fakad, hogy a bűnbeesés miatt az ember elidegenedett saját lényegétől, az enyészhetetlen élettől.
Hogy Ronald Mallett kísérlete sikerrel fog-e járni, nem tudjuk. Először csinálja meg, hogy bebizonyosodjon, az Einstein-féle matematikai modell esetleg még erre is alkalmas. És ha egy idő múltán tényleg megjelenik egy második neutron is a készülékben, akkor a fizikusok vitassák meg, hogy vajon az eljárás közben keletkezett energia alakult-e át egy újabb neutronná, vagy ez utóbbi tényleg a jövőből jött vissza. Ha viszont mégsem sikerülne a kísérlet, úgy bizonyossá válna, hogy az időutazás megkísérléséhez új tudományos modellre van szükség, amely az Einstein-féle paradigmánál jobban képes leírni a valóságot, és amelyen belül esetleg lehetséges az időutazás.
Mindenesetre a Biblia beszámol olyan időutazásokról, amelyeket emberek a szellemükben tettek meg, sőt olyan is előfordul, hogy az időutazó nem is tudta, testben vagy szellemben utazott-e. Ezenkívül ott van Énokh és Illés esete, akiket Isten fizikai testükben vitt el az örökkévalóságba. Ezért semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy Isten, aki az időt teremtette, és aki az örökkévalóságból egyben látja a múltat, a jelent és a jövőt, akár fizikailag is utaztathat az időben valakit, ha akar. Azt azonban nem tudjuk, hogy az emberek meddig tudják utánozni Istent a teremtett világ fizikai törvényszerűségének kifürkészésével és felhasználásával. Nem lehet kizárni, hogy esetleg nagyon kicsi részecskéket képesek lesznek az emberek utaztatni az időben. Azt azonban már jóval nehezebb elképzelni, hogy az összetett emberi testet hogyan lehetne utaztatni úgy, hogy az ember életben is maradjon. Arról a dilemmáról nem is beszélve, hogy mi történne akkor, ha az ember az időutazása során korábbi önmagával találkozna? Emiatt hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy még az elemi részecskék utaztatásának sikere esetén sem valószínű, hogy az ember saját erejénél fogva utazni fog az időben. Bizonyára nem véletlen, hogy a fizikai világ Isten alkotta törvényszerűségei olyanok, amilyenek.
2002. 04. 26. (VI/17)
