Miért vannak a felolvasott bibliai idézetek más formában az itthon lévő Szentírásban?
A Bibliának többféle magyar fordítása létezik, a kedves néző alighanem más bibliafordítással rendelkezik, mint a Károli-féle, amelyet a Hit Gyülekezete többnyire használ. Tekintettel arra, hogy a Szentírás eredetileg héber és arám (Ószövetség), valamint ógörög (Újszövetség) nyelven íródott, egyetlen más nyelv? fordítás sem képes visszaadni az eredeti szöveg gazdagságát. Az olyan kultúrákban, ahol a Biblia jobban a középpontban áll, és nagyobb társadalmi érdeklődés övezi, mint hazánkban (főként az angolszász világban, és különösen Észak-Amerikában), éppen ezért rengeteg különböző fordítás létezik, sokkal több, mint nálunk, amelyeket a bibliaolvasó emberek párhuzamosan, együtt olvasnak, hogy ezáltal pontosabban megértsék az eredeti tartalmát, és kevésbé legyenek kiszolgáltatva a fordítók szubjektív értelmezéseinek.
***
Vannak ószövetségi könyvek (például a Judit könyve) és újszövetségi evangéliumok és levelek (például Péter evangéliuma), amelyek valamilyen oknál fogva nem kerültek bele a Károli-féle Bibliába. Kérdésem ezzel kapcsolatban: miért nem kerültek az említett könyvek, evangéliumok, levelek a Bibliába; kik és mi alapján döntöttek úgy, hogy nem kerülnek bele? Tartalmilag mennyire térnek el az általunk ismert tényektől?
Az Ószövetség harminckilenc könyvből álló kánonját (azaz azt a listát, hogy mit fogadunk el Istentől ihletett iratoknak) a zsidó rabbik (a javnéi Szanhedrin) véglegesítették az időszámításunk szerinti 2. század elején – azonban ők ennek során egy régi hagyományt rögzítettek. Egyes történészek (például az Encyclopaedia Judaica mértékadó szerzői) szerint az a hagyomány, hogy mi tartozik a biztosan ihletett könyvek közé, már a Perzsa Birodalom (ez az i. e. 6. század végétől a 4. század végéig állt fenn) idejétől élt a zsidóságban, és ugyanezeket a könyveket foglalta magában. Vitatott csak az Énekek éneke, a Prédikátor, Eszter és Ezékiel könyvei voltak – tartalmi jellegzetességeik miatt –, ezeket azonban az említett javnéi Szanhedrin végül elfogadta ihletettnek. A keresztények elfogadták ugyanezt a "listát" az ószövetségi Szentírás gyanánt, s a Károli-fordítás is ezt tartalmazza.
Ugyanakkor bonyolítja a helyzetet, hogy a hagyomány szerint az i. e. 2. században az egyik – ptolemaida dinasztiához tartozó – hellenisztikus egyiptomi uralkodó parancsot adott a különböző népek valamennyi szent iratának lefordítására, ami a zsidókra is vonatkozott. A 2. század közepéig készült el az Ószövetség első görög nyelv? fordítása, a Szeptuaginta. Azonban ebben az akkoriban közkézen forgó valamennyi vallásos iratot összegyűjtötték, ezért úgynevezett apokrif (titkos, nem hiteles) és pszeudo-
epigráf (hamis szerzőség?) könyveket is tartalmaz, amelyeket a zsidók nem tekintettek Istentől ihletett, szent iratoknak. A korai keresztények viszont ezt a gyűjteményt használták a görög nyelv? igehirdetésekhez, és eléggé korán kialakult egy olyan nézet, amely szerint a Szeptuaginta éppoly ihletett és szent fordítás, mint az eredeti héber szöveg maga. Ezért aztán a kánonhoz eredetileg nem tartozó, de ebben a fordításban szereplő könyvek körül is vita keletkezett, és sokan állították, hogy ezek is éppúgy ihletettek, mint a héber kánon szerintiek. Számos egyháztanító azonban nem fogadta el ezt az álláspontot. Egyesek kifejezetten károsnak tartották a kétséges hitelesség? iratokat, míg mások amellett érveltek, hogy bár nem ihletettek, erkölcsileg mégis pozitív hatásúak; ismét mások pedig elfogadták őket isteni könyveknek.
Ez a vita egészen a Luther által elindított reformációig elhúzódott, amikor is a tridenti zsinaton (1545–1563) a római katolikus egyház több ószövetségi apokrif és pszeudoepigráf iratot utólag kanonikusnak nyilvánított. Ezeket a könyveket deuterokano-nikusnak nevezik, melynek jelentése: másodrend? kánon. A katolikus álláspont szerint ezeknek az iratoknak az "ihletettségi szintje, színvonala" alatta marad ugyan az eredeti héber (és protestáns) kánonban szereplő könyvekének – hiszen közülük több történelmi tévedéseket tartalmaz, némelyikükben pedig maga a szerző bánkódik afölött, hogy nincs isteni kijelentése –, de mégis Istentől ihletettnek kell tekintenünk őket. A protestánsok ezt nem fogadják el, annál is kevésbé, mivel ezekben az iratokban találhatók azok a szövegrészek, amelyekkel olyan spe-ciális katolikus tanításokat igyekeznek alátámasztani, melyeket a protestánsok elutasítanak, mivel a Szentírás eredeti kánonjában található tanításokkal ellentétesnek minősülnek (tisztítótűz, halottakért való ima stb.). Nem véletlen, hogy ezen könyvek utólagos katolikus kanonizációja éppen a protestantizmust elítélő tridenti zsinaton történt.
Végezetül megemlíthető, hogy az Újszövetség álláspontja szerint az ószövetségi iratok "gondozását" Isten a zsidó népre bízta (Pál rómaiakhoz írt levele 3,1–4), ezért
a vitában az ő álláspontjuk a döntő: azaz az eredeti héber kánon a helyes.
Az Újszövetség huszonhét könyvből álló kánonját minden keresztény egyház egységesen elfogadja. Ezt a kánont a 367-ben Athanasziosz javaslatát követően a hippói (393), majd a karthagói (397) egyetemes zsinat fogadta el. Azonban ez sem a zsinatok vagy az azokon résztvevők önálló döntésének tekinthető, hanem a különböző keresztény gyülekezetek addigi, háromévszázados hagyományát, kutatását és tapasztalatait összegezték és rögzítették csupán a zsinatokon. Ezért is a keresztény hívők felekezetüktől függetlenül szerte a világon mindenütt elfogadják az Újszövetség kánonját, annak ellenére, hogy annak listáját maga a Szentírás nem tartalmazza.
E meggyőződés alapja, hogy bíznak abban, hogy az emberiséghez intézett szavát Isten képes volt mindenható hatalmával a torzulásoktól megőrizni, ezért a kánont illető hagyományban, kutatásokban, a tapasztalatok összegzésében és az említett zsinatokon történt rögzítésében a Szentlélek munkáját kell látnunk.
Akár az ó-, akár az újszövetségi nem kanonikus iratokról elmondható, hogy a kánonból történő kizárásuk alaposan indokolható. Számos közülük súlyos történelmi tévedéseket, lehetetlenségeket tartalmaz; szellemi-intellektuális színvonaluk mélyen alatta marad a valódi bibliai könyveknek; sok ilyen irat a Szentírás tanításával összeférhetetlen, ellentétes tanokat, több esetben az okkultizmus, varázslás kategóriájába tartozó nézeteket és praktikákat hirdet; végezetül: legtöbbjük hamisan nevezi meg szerzőjét (például a vízözön előtt élt Énókhnak tulajdonított könyvek nagyjából a Jézus Krisztus születése körüli években íródtak stb.).
Mi a különbség a hit és a remény között?
Az Újszövetség tanítása szerint "a hit a remélt dolgok valósága (a görögben hüposztaszisza, azaz szubsztanciája, létezésük alapja), és a nem látott dolgokról való meggyőződés" (Zsidókhoz írt levél 11,1). Jól látható tehát, hogy a hitet és a reménységet megkülönbözteti egymástól. A hit az a szellemi valóság, erő, hatalom, amely a reménység tárgyát képes valósággá tenni, a láthatatlanból a látható világba behozni, realizálni.
A reménység a jövőre irányul, míg a bibliai hit már a jelenben is biztos, létező valóságként ragadja meg azt a még láthatatlan dolgot, amit a reménység csak a jövőtől vár. (Például a reménység szerint "Isten majd megbocsát nekem", a hit azonban így szól: "Isten megbocsátott most nekem".) Ezért a reménység szükséges a hithez, a hit azonban nagyobb a reménységnél, mert ez valósítja meg a reménységet. Az Újszövetség világosan kimondja, hogy "szívvel hiszünk", azaz a hit székhelye a szív; míg a reménységet a teológusok, bibliakutatók a Szentírás alapján inkább az értelem működéséhez kötik.
Mi a célja a böjtölésnek? Lehet-e közelebbi kapcsolatba kerülni Istennel azáltal, ha valaki napokig nem eszik?
Istennel közelebbi kapcsolatba csak hit által lehet kerülni, mivel a teljes Szentírás szerint az ember "kegyelemből tartatik meg, hit által, nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék". A böjtölés csak abban az esetben jelenthet előrelépést az Istennel való kapcsolat bizonyos vonatkozásaiban, ha ezen alapul, de alapvető célja nem ez, hanem a böjtölő szellemi-erkölcsi megtisztulása és megerősödése. A test kívánságainak a háttérbe szorítása ugyanis megerősíti az ember szellemének az uralmát a teste fölött. A Szentírás szerint ugyanakkor az ilyen, helyes motívumokon alapuló böjt kedves Isten előtt, ezért ő arra áldásával válaszol: így a böjt által, hasonlóan az imához, pozitív irányban megváltozhatnak a böjtölő – vagy mások, akikért közbenjár – szellemi, lelki, sőt fizikai, anyagi életkörülményei is.
2002. 03. 08. (VI/10)
