Franco tábornok gránitmauzóleuma Madrid közelében. A generalissimo az Opus Dei javaslatára választott utódjával, Juan Carlos herceggel Fotó: Reuters
Franco tábornok örömmel fogadta a püspökök támogatását, mivel így közös nevezőre hozhatta a táborához csatlakozott különböző – nacionalista, klerikális és falangista – jobboldali erőket. A polgárháború során, majd a győzelmet követő években a katolikus egyház az új rendszer fő erkölcsi támaszává vált. A nacionalista kormányzat hálából 1945-ben államvallássá emelte a katolicizmust. Ángel Herrera malagai püspök ebből az alkalomból kijelentette, hogy az ekkor már "caudillo" (parancsnok) címet viselő Franco "Isten szolgája".
A Franco-rendszernek a katonai győzelmet követően sürgősen szüksége volt mind szélesebb kör? társadalmi legitimációra. A jobboldal nem felejtette el, hogy alig egy évtizeddel korábban, a monarchia megdöntésekor és a köztársaság éveiben a spanyolok többsége a baloldal mellett sorakozott fel, miközben országosan visszaesett a templomok és a vallási rendezvények látogatottsága. Az új rezsim nem bízott a "kommunista–liberális–szabadkőműves" eszmékkel "megfertőződött" generációban, ezért az állami posztokra az egyház által megbízhatónak minősített katolikus értelmiségieket nevezett ki. Az első katolikus értelmiségi szövetség, amely a politikába bekapcsolódott, az Actio Catholica volt, amelynek elnökét, Martín Artajót Franco tábornok 1945-ben külügyminiszterré nevezte ki. Artajo nagy szolgálatot tett a világháború alatt az új rendszer népszerűsítésének: fáradhatatlanul járta Európa vezető katolikus egyetemeit, és népszerűsítette Franco "keresztes hadjáratát". Plá y Deniel bíboros, hercegprímás támogatásának köszönhetően az új külügyminiszter gyors sikert tudott felmutatni. A szövetséges hatalmak győzelme után a fasiszta Spanyolország elszigetelődött: az ENSZ diplomáciai bojkottot hirdetett meg a Franco-rezsimmel szemben. A Vatikán azonban látványos gesztusként úgy döntött, hogy 1946-ban Spanyolországban rendezi meg a Pax Romana elnevezés? katolikus ifjúsági szervezet világkongresszusát. A Pax Romana spanyolországi vezetője, Joaquín Ruiz Giménez hamarosan vatikáni nagykövet, majd oktatási miniszter lett.
A Francóhoz h? katolikus értelmiségi szervezetek – saját elnevezésük szerint a "katolikus propagandisták" – kongresszusán Ángel Herrera püspök kijelentette: a "külföldi igazságtalansággal" (vagyis Spanyolország nemzetközi kirekesztettségével) szemben minden katolikus – különösen a keresztény értelmiség – egységére van szükség a "haza megmentője", Franco tábornok mellett. A legfontosabb feladat az új rendszert fenyegető "szabadkőműves és kommunista" manőverekkel szembeni harc.
Az Actio Catholica által meghirdetett program az állami hivatalok megbízható katolikus szakemberekkel történő feltöltése volt. Ehhez azonban nagy szükség volt az egyetemi oktatás klerikalizálására, hogy az új elitet a katolikus tanárok keze alatt képzett fiatalokkal erősíthessék meg. Ezt a lehetőséget ragadta meg az új típusú világi szerzetesség meghirdetője, Josemaría Escrivá, hogy követői közül többeket egyetemi professzorrá neveztessen ki. Az Opus Dei tagságának túlnyomó része úgy csatlakozott a rendhez, hogy világi foglalkozását megtartotta, ám szellemi-lelki tekintetben alárendelte magát az Escrívá által kijelölt pap vezetésének. A világi tagok vagyonukat a rendre íratták, és vállalták, hogy munkájuk során mindenben a szervezet érdekeinek megfelelően járnak el.
Az Opus Dei sikertörténetének első állomása az egyetemeken zajlott. A Franco-rezsimről szóló legátfogóbb könyv szerzője, Stanley G. Payne amerikai történész szerint az ötvenes évek elejére már a spanyol felsőoktatásban dolgozó tanárok húsz százaléka az Opus Dei tagja volt. Más források szerint a fakultások egyharmadát a rendhez tartozó professzorok vezették. A gyors előretörés még a katolikus vezetés alatt álló oktatási minisztériumban is aggodalmat keltett. Ruíz Giménez miniszter igyekezett visszafogni az Opus Dei-tagok előretörését, ezért Escrívá 1952-ben elhatározta, hogy saját egyetemet alapít, az Estudio General de Navarrát Pamplonában. Az új Navarrai Egyetem azonban csak jogi karral rendelkezett, ezért a spanyol törvények szerint nem adományozhatott doktori fokozatot. Ezt a problémát úgy oldották meg, hogy felsőoktatási reformként kezdeményezték több egyetem összevonását. Ennek keretében a navarrai egyetem jogi karát igazgatásilag a zaragozai egyetemhez csatolták. Hamarosan orvosi fakultást is alapítottak, majd ezt követte a bölcsészkar és a kommunikáció fakultás.
1953-ban Franco nagy külpolitikai sikert könyvelhetett el magának, amikor rendszerét a Vatikán azzal ismerte el, hogy hivatalos konkordátumot kötött Spanyolországgal. (Az egyezmény kritikusai emlékeztettek arra, hogy húsz évvel korábban a náci Németország is a Vatikántól kapta az első nemzetközi elismerést az 1933-ban Adolf Hitler és XI. Pius pápa között létrejött "birodalmi konkordátummal".) Martín Artajo külügyminiszter a spanyol hírügynökségnek kijelentette: a konkordátum az állam és az egyház közötti "tökéletes együttműködés szentesítése". A párizsi Le Monde a szerződést úgy értékelte, hogy ez volt a Franco-rendszer legnagyobb győzelme a háború óta. A "katolikus propagandisták" szervezetének elnöke, Fernando Martín Sánchez szerint pedig a konkordátum nem csupán nemzeti, hanem egyetemes jelentőségű, és mintául szolgálhat más katolikus nemzetek számára is. Francónak azonban komoly árat kellett fizetnie a diplomáciai elismerésért: az egyházat felmentették az adófizetés kötelezettsége alól, és az állam nagy összegeket biztosított új templomok építésére. A spanyol püspökök megkövetelhették, hogy az általuk megbotránkoztatónak ítélt publikációkat kivonják a forgalomból, az egyházmegyék kiadványait pedig kivegyék az állami cenzúra alól. A konkordátum alapján az egyház lehetőséget kapott egyetemek alapítására.
Escrívá azonban már egy lépéssel előrébb gondolkozott. Elhatározta, hogy egyetemét függetleníti a spanyol jogszabályoktól. Az alapot ehhez az adta, hogy a Vatikán nem sokkal korábban elismerte az Opus Deit az egyház első világi intézményének. Escrívá ezt követően kezdeményezte az új madridi vatikáni nunciusnál, hogy a navarrai egyetemet emeljék közvetlen vatikáni felügyelet alatt álló pápai egyetemmé. A nuncius minden támogatást megadott a tervhez, ami Escrívá növekvő vatikáni tekintélyét is jelezte.
Az ötvenes évek végén a Franco-rezsim komoly válságot élt át. Az infláció fékezhetetlenné vált, állandósult a költségvetési hiány, és kiszámíthatatlan volt az adózás rendszere. Az elégedetlenség nyomán Barcelonában munkásfelkelés tört ki, a nacionalistákat pedig Marokkó elvesztése keserítette el. A kritikus helyzetben Franco ismét a katolikus oldalon keresett segítséget, ezúttal azonban nem a kormányzásban addigra már elkopott Actio Catholicánál, hanem Escrívá szervezeténél.
A generalissimo radikális kormányalakításra szánta el magát. A "szakértőkormány" tervét egy harminchat éves jogász, López Rodó dolgozta ki, aki harmincévesen lett az Opus Dei tagja. Rodó azt javasolta, hogy a kulcsminisztériumok élére ne a hivatalos francóista párt, a falangisták jelöltjei kerüljenek, hanem egyetemi háttérrel rendelkező fiatal szakértők, "technokraták". Így lehetővé válhat az általános gazdasági válság leküzdése: "Ha sikerül elérnünk az évi ezerdolláros minimálbér bevezetését, a többi – a szociális és politikai változás – már jön magától" – érvelt Rodó.
Franco elfogadta a javaslatot, és 1957 februárjában megalakult az új kormány, amelyben a három kulcsminisztérium élére Opus Dei-káderek kerültek. Az új pénzügyminiszter egy negyvenhárom éves aragóniai jogász, Mariano Navarro-Rubio lett. A polgárháborúban a nacionalisták oldalán harcolt, háromszor sebesült meg és tüntették ki. Szakértelmét a Banco Popular Espanol elnökségi tagjaként bizonyította. Kereskedelmi miniszterré egy ugyancsak negyvenhárom éves politikai gazdaságtan professzort, Alberto Ullastrest nevezték ki, míg a kormányalakítás szülőatyja, López Rodó a kancellária vezetője lett. Ők hárman együttműködve egy sor további Opus Dei-tagot segítettek fontos kormányzati és gazdasági pozícióba. A rend számára további befolyást jelentett, hogy Rodó javaslatára a kormányt vezető Carrero Blanco egy Opus Deihez tartozó gyóntatópap segítségét kérte viharos házassága konszolidálásához.
A kormányzati posztok azonban azzal jártak, hogy az addig háttérben működő szervezetnek ki kellett lépnie – legalábbis részben – a nyilvánosság elé. Röviddel az új kormány megalakulása után az Opus Dei központja kiadott egy nyilatkozatot, amelyben cáfolta a rend bárminem? politikai elkötelezettségét, kijelentve, hogy tevékenysége "közvetlenül és kizárólag apostoli jelleg?". Josemaría Escrivá is sietett leszögezni, hogy "ha az Opus Dei valaha – akár egy pillanatra is – belefolyt volna a politikába, abban a szempillantásban otthagytam volna a szervezetet". Ennek ellentmond azonban Escrivá 1957-ben Camino címmel Madridban megjelent könyve, ahol politikai céljait így foglalja össze: "A tekintélyuralmi rendszerért harcolunk, a hierarchiáért, olyan fegyelemért, amelyben a tömegek teljes mértékben alávetik magukat a felsőségnek, és felkészültek arra, hogy rendelkezzenek velük."
A katolikus egyháznak jól jött, hogy a direkt politizálást elkerülve a világi szerzetesrendhez tartozó minisztereken keresztül érvényesíthette érdekeit. Az egyház nem törődött bele a monarchia elvesztésébe, abba, hogy Spanyolország élén többé nem "a legkatolikusabb király" áll. Escrivá az Opus Dei vezetőinek szűk körével a segovai hegyekbe, a szervezet egyik távoli birtokára vonult vissza, ahol kidolgoztak egy tervet arra, hogy a Franco utáni Spanyolország újra királyság legyen. A generalissimo környezetében levő tagjaikon keresztül befolyásolták Francót, hogy utódjául a portugál száműzetésben élő Juan Carlos herceget készítse fel. A diktátort López Rodónak sikerült meggyőznie, így a fiatal herceg – az I. János Károly néven trónra lépő későbbi király – hazatérhetett, és a madridi királyi palotába költözhetett.
Franco azonban egyelőre nem kívánta átadni senkinek a hatalmat. A hatvanas évek folyamán időről időre átalakította kormányát, amelybe az évtized végére már annyi Opus Dei-miniszter került, hogy a spanyol újságok az új kabinetet "egyszín? kormány-ként" kezdték el emlegetni.
Spanyolország kezdett szűk tereppé válni az egyre több nemzetközi kapcsolattal rendelkező Escrivá számára. Az Opus Dei prelátusa a Vatikántól püspöki címet és felhatalmazást kért, hogy szervezete a különböző országokban a helyi püspöki kartól függetlenül, kizárólag a pápának alárendelve tevékenykedhessen. Az idősödő Josémaría Escrivá úgy látta: elérkezett az idő a spanyol minta nemzetközi kipróbálására.
(folytatjuk)
2002. 03. 01. (VI/9)
