Mindenekelőtt: szándékosan nem tértem ki a Row-ling-könyvek vélt vagy valós művészi értékeire, hiszen nem volt célom több mint százmillió olvasó ízlését megkérdőjelezni. Épp emiatt a több ezer oldalas történetre csupán jelzésképpen tértem ki – ennyiben nyilván kiragadottak (de nem meg-tévesztőek) az idézett példák. Aki a Harry Potter-féle irodalmi ipar találó m?bírálatára kíváncsi, annak ajánlom Kő Zoltánnak a Magyar Narancsban megjelent kitűnő írását (Mindennapi Potterünk – Anya mesél, 2001. január 18.)
A szerepjátékokról: nem állítottam, hogy a sátánizmust népszerűsítenék, csak azt, hogy népszerűségük nem elválasztható a mágia különböző formái iránt megnyilvánuló érdeklődéstől. A szerep- és fantasy játékok kapcsán a Hetekben egyébként néhány éve már zajlott egy vita, amelyet Szabó Ibolya Anna egyik írása indított el.
(Vámpírfiatalok, 1998. március 28.) A szerkesztőségbe érkezett reakciók mindenesetre jelezték, hogy sokan játsszák ezeket a játékokat, amelyek – ezt egy egyszer? könyvesbolt-látogató is meg tudja ítélni – számos mágikus motívumot, praktikát tartalmaznak.
A Harry Potter-könyvekre térve: vállalom, hogy az általam megfogalmazott ellenérveket egy "prekoncepció", nevezetesen a keresztény idealista világnézet alapján fogalmaztam meg. E felfogás szerint a természetfeletti világ nem puszta szimbólum, hanem valóság, amely sokféle módon hat az emberi életre és környezetre. A természetfeletti valóságban a bibliai világkép szerint nem az emberek döntik el a játékszabályokat, hanem azok már adottak. Ezért bármilyen jó szándékkal nyúl is valaki a mágiához, az eredmény negatív lesz, mivel Isten ezekkel a módszerekkel szemben kategorikusan kifejezte az elutasítását. Ha valaki a mágiát az anyagi valóság valamilyen rendkívüli "meghosszabbításának" gondolja, amely magasabb szint? energiákkal rendelkező emberek kezében a szándékuk szerint szolgál jó vagy rossz célokat, természetesen nem lát kivetnivalót a Potter-történetekben. A történet azonban állást foglal: határozottan állítja, hogy a természetfeletti világ az emberi szándékok alapján oszlik jó és rossz oldalra. Harry ezért jelenti ki a regényben, hogy ő soha nem fog átállni a "sötét oldalra".
Elgondolkodtató, hogy J.K. Rowling, miközben a "normális" világot unalmas, földhözragadt porfészekként ábrázolja, a történetek pozitív szereplőit szinte kizárólag a másik oldalra helyezi. Mi értelme van fizikát, matematikát és más hétköznapi dolgokat tanulni, ha egyszer a valóság úgyis manipulálható? A Roxfort boszorkányképzőjében az éltanulók azok, akik úgy változtatnak egy békát tubákosszelencévé, hogy a bajsza sem marad ki. Az a kiváló sportoló, aki rontásokkal és varázsigékkel meg tudja bénítani az ellenfelét. A történelemben sem a demokrácia és az emberi jogok nagyjai számítanak, ennél nagyobb tettet hajtott végre az a varázsló, aki megajándékozta az emberiséget az önkeverő boszorkányüst felfedezésével.
Az írónő nem bíbelődik sokat a jellemábrázolással, ám annál részletesebb és precízebb leírásokat ad az okkult, ezoterikus fogalmakról és módszerekről. A gyerekolvasók megtudhatják, hogy "az alkímia ősi tudománya egy különleges képességekkel bíró anyagot, a »bölcsek kövét« kutatja". Megtanulhatják, miként kell zavarba hozni ellenfeleiket a legújabb ártásokkal, és azt, hogy a legintenzívebb varázserőt az egyszarvú szőre és a főnix farktolla hordozza. Lehet, hogy a gyerekek többsége a kalandokat falja a regényben. Ám az akciójelenetek mellett – ha tetszik, ha nem – J. K. Rowling jóvoltából a neopogány világnézettel és annak egyre népszerűbb vallási formájával is beható ismeretségbe kerülnek. Bármennyire kerülik is a Potter-regények a vallás említését (kivétel ez alól a mindenszentek ünnepe, valamint a karácsonyi "szenteste", amelyet a Roxfort varázslóprofesszorai és mágustanoncai is lelkesen együtt ünnepelnek), hosszú felsorolással lehet igazolni, hogy a könyvben leírt rituálék és eszközök a modern boszorkányság – amelyet wicca vallásként is emlegetnek – kultikus, rituális kellékei. Aki kíváncsi az eddig megjelent négy kötetben fellelhető 214 varázsige teljes listájára, elolvashatja az interneten található Harry Potter-lexikonból, csakúgy, mint a jövendőmondás különféle – gyakorló jósok által is használt – technikáinak (tenyérjóslás, tealevéljóslás, kártyajóslás, kristálygömb, madártoll- és hamuómen-olvasás, valamint asztrológia) részletes leírását a könyvből. Világos: nem a Potter-mese az első, ahol boszorkányok és varázslók szerepelnek. A klasszikus meseirodalomban is gyakori szereplők természetfeletti képességekkel rendelkező lények. Arra azonban nem volt eddig példa – legalábbis világszerte kultúrától függetlenül olvasott meséket alapul véve –, hogy egy gyerektörténet lexikonszer? precíz felsorolását tartalmazza az okkult praktikáknak és ezoterikus fogalmaknak. Mindez ráadásul egy minden ízében modern, a gyerekek által ismerősként megérthető világba helyezve.
Ám lépjünk túl a teológiai fenntartásokon. Nem lévén pszichológus, csupán gyakorló apaként teszem fel a kérdést: hogyan értse egy gyerek azt a kijelentést, miszerint "a pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete". Ezt pedig nem a főgonosz mondja, hanem Harry egyik példaképe, a varázslóiskola bölcs igazgatója, Dumbledore professzor tanítja a kisfiúnak. Lehet, hogy ezer gyerek közül egy sem lesz, aki kedvet kap arra, hogy nekiinduljon a halál izgalmait keresni, de amikor tinédzserek ugranak le kéz a kézben hidakról, toronyházakból minden érthető ok nélkül, akkor mégsem lehet szótlanul elmenni az ilyen mondatok mellett. Az amerikai iskolai lövöldözések során gyerekek a virtuális valóságban elsajátított kíméletlenséggel mészárolták le osztálytársaikat. Többen közülük utólag azt mondták, hogy azt hitték, egy újabb kalandtörténetet játszanak el.
Egyik olvasónk küldte be a következő apróhirdetést, amelyet az interneten talált: "Barátja, barátnője elhagyta? Úgy érzi, nincs megoldás? Segítünk. Fehér és fekete mágikus rituálék szervezését és lebonyolítását vállaljuk." Alatta név, telefonszám. Szerencse, hogy a Potter-olvasók többsége még gyerek
Nem ármány az ellenvélemény
2001. 11. 30. (V/48)
