Saját bevallása szerint Saul "szerfelett rajongott" vallásának tradíciói iránt. Olyan ambiciózus és tehetséges tanítvány volt, akinek a felemelkedése szinte magától értetődőnek tűnt. Amikor a "nazarénus eretnekség" – ahogy eleinte a kereszténységet nevezték – felütötte a fejét, és terjedni kezdett (az i. sz. 30-as évek elején), Saul még csak húsz év körüli ifjú volt, mégis részt vett a korabeli "parlament", a Szanhedrin döntéshozó testületének munkájában. Amikor a fiatal jeruzsálemi gyülekezet egyik diakónusát, Istvánt halálra ítélték, ő is megszavazta a döntést. Ez az első pillanatkép, amelyet a Biblia a későbbi hősről közvetít. Mint látjuk, semmi előjel nem utalt arra, hogy ez a Saul nevű ifjú néhány évtized alatt Pál apostol néven felforgatja az egész Római Birodalom vallási életét, és még személyesen Néró császár előtt is azt az evangéliumot fogja képviselni, amelynek egyik korai hirdetőjét halálra köveztette.
Sőt, Saulnak a kereszténység elleni fékevesztett dühe számos további áldozatot is követelt. A társzoszi "ifjú titán" a jeruzsálemi kereszténység kapcsolatrendszerét házról házra járva felgöngyölítette, és számos hívőt juttatott rács mögé, akik nem voltak hajlandók meggyőződésüket megtagadni. A középkori inkvizítoroknak ez a korai, igen eredeti előfutára hamarosan elérte, hogy a több ezer fős jeruzsálemi keresztény közösség jelentős többsége visszahúzódott vidékre, illetve külföldre menekült. A városban a tizenkét apostolon és Jézus szűkebb tanítványi körén kívül nem sokan maradtak.
Pál később maga ismerte be, hogy lelkiismeretét az első mártír vérén túl további halálos ítéletek is terhelték (lásd Apostolok cselekedetei 26,10). De bosszúszomját még ez sem csillapította. Amikor megtudta, hogy a keresztények Damaszkuszba is eljutottak, a jeruzsálemi vallási elöljáróság írásos felhatalmazásával a kezében nyomukba eredt, hogy megfelelő karhatalommal megerősítve elfogassa, és ítéletre Jeruzsálembe hurcoltassa Jézus követőit.
A pálfordulás
Semmi kétség, hogy önként vállalt küldetését sikerrel teljesítette volna – de egy dologgal nem számolt. Pedig mestere, Gamaliél arra figyelmeztette az egész Szanhedrint, hogy a Jézus nevét hirdetőket ne üldözzék, mert még nem ülepedett le az események pora: a názáreti Jézus szerepét néhány hét távlatából még nem lehet történelmi perspektívából szemlélni. Mivel farizeusi szempontból még azt sem lehetett kizárni, hogy a názáreti tényleg Isten küldötte volt, arra intette társait – köztük Sault is: "Hagyjatok békét nekik [az apostoloknak]
nehogy esetleg Isten ellen harcolóknak találtassatok." (Apostolok cselekedetei 5,38–39)
A zelóta érzelmű társzoszi ifjú azonban ebben nem hallgatott tanítójára, így a vége az lett, hogy a Damaszkusz felé vezető úton, nem messze a várostól beteljesedett rajta az öreg rabbi bölcs intése: frontálisan ütközött a feltámadott Jézussal. "Saul, Saul, mit kergetsz engem?" – szegezte neki a kérdést a Messiás, így vállalva felbonthatatlan közösséget üldözött és veszélyben lévő tanítványaival (Apostolok cselekedetei 9. fejezet). Az átmenetileg megvakult fiatalembert kézen fogva vezették be a városba, ahol a város főutcáján, az Egyenes utcában egy Júdás nevű ember házában talált szállásra. Ide küldött hozzá az Úr egy Anániász (Chananjá) nevű tanítványt, aki a Szent Szellem által további útmutatásokat adott neki elhívásával kapcsolatban, majd imádkozott a gyógyulásáért. Pál szeme megnyílt, betelt Szent Szellemmel, alámerítkezett vízben, és azonnal prédikálni kezdte, hogy Jézus a Messiás.
Azóta is sok keresztény találgatja, miért éppen őt választotta ki Isten Fia, hogy az ő nevét képviselje, és üzenetét hirdesse "a nemzetek, királyok és Izrael fiai előtt" (uo. 15. vsz.). A választ egyedül Isten tudja. Annyi bizonyos, hogy az ifjú farizeus "ellenállhatatlan ajánlatot" kapott Jézustól: "nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod" (uo. 5. vsz.). Más szavakkal: "Ha nem azt csinálod, amit én mondok, hanem rúgkapálsz, erőszakkal foglak arra kényszeríteni, hogy úgy is azt tedd, amit akarok!"
Pál tudta, amit sok modern ember már nemigen: az ösztöke hosszú, hegyes, fémből vagy fából készült célszerszám, amellyel a csökönyös igás állatokat szokás biztatni. És hogy ez mit jelenthet "isteni változatban", arra már nem volt kíváncsi. Hogy vajon a damaszkuszi pofonon kívül mégis belekóstolt-e, avagy sem, erről nem olvashatunk, körülbelül húsz évvel később azonban így ír: "Ha az evangéliumot hirdetem, nem dicsekedhetem, mert szükség kényszerít engem. Jaj, ugyanis nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem!" (Korinthosziakhoz írt 1. levél 9,15)
Pál apostol elhívása tehát nem a lelkipásztori hivatás nemes lelkületből való felvállalásának romantikus receptjét követi. Itt a kezdeményezés és az irányítás végig az Úr kezében volt, aminek meg is lett a látszatja: ezen az egy emberen keresztül Isten nagyobb munkát végzett el a nemzetekben, mint kortársain, a Tizenkettőn keresztül együttvéve.
Ennek megfelelően a damaszkuszi látogatás is viharosra sikerült. Először a hívők ijedtek meg attól, hogy az, aki az ő elfogatásukra érkezett a városba, most szenvedélyesen prédikálja a megfeszített Krisztust, azután a helyi vallási vezetést zaklatta fel mélyen, mikor látták, hogy a frissen megtért Pál szolgálata milyen frenetikus hatást vált ki hallgatói körében. Hamar ki is mondták rá a halálos ítéletet. A tanítványok éjjel egy kosárban eresztették le a városfalon, mert a kapukat éjjel-nappal fegyveresek őrizték, hogy elfogják.
A Jeruzsálembe visszatérő Saul ott sem talált bizalmasabb fogadtatásra. A legtöbben beépített embernek vélték, de volt egy Barnabás nevű ciprusi lévita, aki felkarolta, és összeismertette a jeruzsálemi gyülekezet vezéregyéniségeivel, Péterrel és Jakabbal. Miután azonban több jeruzsálemi zsinagógában is igen erőteljesen prédikálta Jézust Messiásként, a hellenizált zsidók – akik farizeusként is, keresztényként is ellenséget láttak benne – gyilkos tervet készítettek ellene (ez valahogy végigkísérte egész pályafutását!), ami elől először Cézáreába menekült, majd visszahúzódott szülővárosába, és ott folytatta működését.
Néhány év múlva váratlan vendége érkezett: Barnabás látogatta meg, akit közben Jeruzsálemből Szíria fővárosába, Antiokhiába küldtek, amely egyben a Római Birodalom harmadik legnagyobb és legtekintélyesebb városa is volt. Antiokhiában jelentős zsidó közösség élt, de érdekes módon a Jeruzsálemből és Júdeából ide kivándorló keresztények nemcsak közöttük, hanem a görög lakosság köreiben is nyitott szívekre találtak az evangélium üzenetével. Jelentősebb számban itt tértek meg először nem zsidó származásúak, és innen ered Jézus követőinek "keresztény" (szó szerint: krisztusi) elnevezése is. Barnabás, aki ismerte Pál elhívásának részleteit, úgy érezte, hogy barátja pontosan az Antiokhiában szükséges munkára lett kitalálva Istentől.
Úgy esett, hogy néhány éven át Sault is ott találjuk az antiokhiai gyülekezet vezetőségében. Barnabással együtt ő volt a jeruzsálemiek megsegítésére szervezett első segélyakció kivitelezője is. De a java még csak ekkor kezdődött.
2001. 05. 12. (V/19)
