A Nílus deltavidéke. "És letette a gyermeket a folyóvíz szélén a sás közé"
"És elment egy Lévi nemzetségéből való férfiú és Lévi-lányt vett
feleségül. És fogant méhében az asszony és fiút szült; és látta, hogy szép az,
és rejtegette három hónapig. De mikor tovább nem rejtegethette, szerzett annak egy
gyékény ládácskát, és bekente azt gyantával és szurokkal és beletette a gyermeket
és letette a folyóvíz szélén a sás közé." Ezekkel a szavakkal kezdődik Mózes
élettörténete a Bibliában. A folytatás közismert: az éppen a Nílusban fürdőző
fáraóleány észreveszi a ládikát, megtetszik neki a csecsemő, akit tudtán kívül
tulajdon anyjának, Jókebédnek ad át, hogy szoptassa. A gyermek az elválasztás után
kerül a palotába, ahol a fáraó leányának fogadott fiaként cseperedik fel.
"Akit a vízből húztak ki"
Az addig névtelen kisgyermeket az örökbefogadó egyiptomi hercegnő kereszteli el
Mosénak: a szót a héber Biblia a másá (kihúzni) igéből származtatja: "mert
vízből húztam ki őt" – mondja a fáraó leánya. A Mose név azonban egyiptomiul
"fiút" jelent. Általában theoforikus (istennév-hordozó) elemmel együtt
használták: pl. Amonmose (Ámon fia), Tuthmose (Toth fia), Ramose (Rá fia) stb., de
önmagában is előfordult, általában egyszer? emberek neveként. Mózes tehát
egyiptomiul egyszerűen csak "fiú", amely egyrészt alacsony származására utal,
másrészt arra, hogy őt az akkor még Izrael számára ismeretlen, kimondhatatlan nev?
Isten oltalmazta meg.
Mózes ifjúkorára vonatkozóan az Újszövetség is érdekes információkat tartalmaz.
István, az Apostolok cselekedetei hetedik fejezetében olvasható védőbeszédében
kijelenti: "És Mózes taníttatott az egyiptomiak minden bölcsességére, és hatalmas
volt beszédben és cselekedetben". A Zsidókhoz írt levél tizenegyedik fejezetében
pedig azt olvassuk: "Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a
fáraó leánya fiának mondják, inkább választván az Isten népével való együtt
nyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét". Ebből két dolog
világos számunkra: először is, hogy Mózest a fáraó udvarában a legkitűnőbb
képzésben részesítették; másrészt, hogy a nyilván tehetséges ifjú sohasem
feledte, "honnan jött". Ezt bizonyítja ballépése is, amelynek során egy egyiptomi
embert megölt, s emiatt menekülnie kellett az országból. A negyvenévesen
emigrációba kényszerülő Mózes a nomadizáló midianiták között alapított
családot, s újabb negyven évig a pusztában legeltetve tengette életét. Ekkor kapta
Istentől elhívását, amelynek célja az volt, hogy a zsidókat kivezesse Egyiptom
földjéről, "a szolgaság házából". A tíz csapás során az Örökkévaló
megítélte Egyiptom isteneit; majd "hatalmas kézzel és kinyújtott karral"
átvezette őket a kettéválasztott Sás-tengeren. Az átkelés után ötven nappal
megjelent Mózesnek a Törvényadás hegyén, a Hóreben (Hetek 1999/3. sz. Isten hegye nyomában), majd jelekkel és
csodákkal negyven éven át vezette őket a Szináj és a Negev kősivatagában. Végül
Mózes – küldetését betöltve – százhúsz évesen búcsúzott el a földi
élettől a Nébó hegyén, miután megpillantotta az Ígéret Földjét.
Bár a Biblia nem nevezi néven a "kivonulás fáraóját", a Szabadulás időpontját
számon tartották. A Királyok első könyvében olvassuk: "És megépíttetett az
Úrnak háza az Izrael fiainak Egyiptom földjéből való kijövetele után a
négyszáznyolcvanadik esztendőben". Márpedig tudjuk, hogy Salamon Szentélye
valamikor 950 körül épült fel Jeruzsálemben, vagyis az Exodus időpontja Kr. e. 1430
körülre tehető.
Egyiptomi rágalmak
Minderről mélyen hallgatnak a ma ismert egyiptomi források, ám a történetírás
szempontjából e hallgatás is beszédes lehet. Különösképpen, ha egy adott népet
vagy országot sújtó vereségről, sőt katasztrófával felérő csapásról van szó;
és kiváltképpen, ha e csapásokat egy gyűlölt etnikummal kapcsolatban kellett
elszenvedniük.
"Nincs olyan íjász, aki barátkoznék egy Delta-lakóval. Ki ültethetne
papirusznádat egy hegyre?"– olvassuk a közép-birodalmi Szinuhe történetében,
ahol a Delta-lakókon a Gósenben táborozó "ázsiai" nomádokat kell értenünk.
Mózes könyvei több helyütt is említést tesznek arról, hogy az egyiptomiak mennyire
gyűlölik a nomád állattartó népeket: sem nem laknak, sem nem áldoznak, sem nem
esznek velük együtt.
Fennmaradt az első századi zsidó történetíró, Josephus Flavius tollából egy
érdekes írás, amelynek címe: Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról.
Flavius ebben azt állítja, hogy a zsidókkal kapcsolatos rágalmak kitalálójának és
leghatásosabb terjesztőjének egy Kr. e. III. században élt egyiptomi pap, Manethón
bizonyult. Az ő görög nyelven írt egyiptomi történeteit – bennük a zsidókról
terjesztett képtelen ostobaságokat – előbb a görög, majd a római történetírók
vették át. "A velünk szembeni koholmányok kezdeményezői az egyiptomiak voltak, és
később más szerzők – kedvükben óhajtván járni – ugyancsak elcsavarták a
valóságot. Sem őseinknek Egyiptomba való érkezését nem adják elő a tényeknek
megfelelően, sem kivonulásunkról nem írnak igazat. (
) Közülük néhányan az
ostobaságnak és szűklátókörűségnek oly fokáig jutottak el, hogy nem átallottak
még a saját ősi írásaikkal ellenkező dolgokat is állítani." Manethón művében
azonosította a zsidókat a hükszósznak nevezett "pásztor fejedelmekkel", akik a
Kr. e. XVII. század közepén tízezer számra törtek be keletről Egyiptomba, amelynek
leigázták őslakóit. (Az időrendhez lásd keretes szövegünket.) Az "ázsiaiak"
uralma Kr. e. 1550 körül ért véget. Ekkor – így Manethón – a hükszószok az
Egyiptomból száműzött leprásokkal és más testi fogyatékosokkal együtt kivonultak
és megalapították Jeruzsálemet. Vezetőjük egy bizonyos Oszarsziph, Oszirisz isten
héliopoliszi papja volt, akit szintén lepra sújtott. Ő később a Mózes nevet vette
fel. A Jeruzsálembe (amelynek a görög Hieroszüla "Templomfosztóvár" kicsavart
nevet adták) távozott több százezres tömeget Amenóphisz és fia, Ramszesz fáraó
vette üldözőbe, összecsaptak a pásztorokkal és a tisztátalanokkal, legyőzték
őket és az életben maradtakat Szíria határáig üldözték.
Ilyen és ehhez hasonló képtelen állításokat "ragoztak tovább" a későbbi
szerzők is. Josephus ellenfele, az alexandriai Apión például így írt: "Hatnapi
vándorlás után lágyéki daganat lépett fel náluk, ez okból a hetedik napon
megpihentek; miután a most Júdea néven ismert földre szerencsésen megérkeztek, ezt a
napot szabbatonnak nevezték el, megtartva az egyiptomi nyelvet, mert az egyiptomiak a
lágyéki daganatot szabbónak nevezik." A zsidó történetíró vitairatát Kr. u. 100
körül bocsátotta közre. Egy–másfél évtizeddel később jelent meg Tacitus
"Korunk története" (Historiae) cím? műve, amelyben újra a zsidó nép
eredetéről szóló ostoba rágalmakkal találkozhatunk. A római histórikus szerint
Bokkhórisz egyiptomi király az országban dúló járvány miatt Hammo (Ámon)
jóslatára kiűzte Egyiptomból az "isteneknek is gyűlöletes", rút nyavalyában
szenvedőket, akiket sivatagi bolyongásukban egy szamárcsorda vezetett a bővíz?
forráshoz, majd vezetőjük, Moyses adott nekik "minden más nép szokásaival
szögesen ellentétes törvényeket, és erre vezethető vissza, hogy az őket jó útra
vezető állatnak, a szamárnak képmását szentélyükben helyezték el". Tacitushoz,
a Rómában élő és alkotó konzuli rangot viselt szenátorhoz, az ókori
történetírás óriásához ezek szerint nem jutott el az ugyancsak Rómában, vele egy
időben élt római lovagnak, Josephus Flaviusnak ékes görög nyelven írt munkája,
amely pontról pontra cáfolta Manethónnak és követőinek alaptalan rágalmait –
reményei szerint örökre.
Régi-új téveszmék
Josephus alaposan tévedett. Bár művét Európa nyugati felében Cassiodorus VI.
században készült latin fordítása nyomán elvileg ismerhették, hatását nem tudjuk
kimutatni. Nem úgy a töretlenül virágzó antiszemita rágalmakét, amelyek időről
időre véres pogromokhoz és kiűzetésekhez vezettek a középkori Európában. Az
újabb kori áltudományos Mózes-elméletek gyártása a reneszánsz idején az ókori
Egyiptom és Hellász iránt megnövekedett érdeklődés szükségszerű következménye
volt. Elsőként a firenzei újplatonikus filozófus, Marsilio Ficino (1433–1499),
fejtette ki elméletét, amely szerint Mózes nem más, mint a "Háromszorszent
Hermész" (Hermész Triszmegisztosz) egyik megjelenési formája. A zsidó származású
bölcselő, Baruch/Benedictus Spinoza (1632–1677) – akit a modern ateizmus atyjaként
is számon tartanak – Mózes zsidó származását ugyan nem, könyvei szerzőségét
azonban elvitatta. A két és fél évszázaddal később élt, szintén zsidó
származású tudós, Sigmund Freud (1856–1940) elevenítette fel a témát újra. A
pszichoanalízis atyja a harmincas évek közepén Bécsben megjelent
Mózes-monográfiájában felvetette: elképzelhető, hogy Mózes nem zsidó, hanem
egyiptomi vezető volt, aki az Ehnaton fáraó nevéhez fűződő monoteista vallásreform
eltörlése után az ázsiai nomád pásztornépek között keresett új népet az
egyistenhitnek. Freud már tudott Ehnaton egykori fővárosában, Ahet-Atonban (Tell
el-Amarna) folyó ásatásokról, ezért azt írta: "Szeretnék megkockáztatni egy
olyan végkövetkeztetést: ha Mózes egyiptomi volt, aki átadta a saját vallását a
zsidó törzseknek, az aligha lehetett más, mint Ehnaton fáraó Aton-vallása. Ebben az
irányban kellene tovább kutatni".
A "kutatás" azóta is töretlenül tovább folytatódik. Jan Assmann, a heidelbergi
egyetem egyiptológus professzora "Mózes, az egyiptomi" címen jelentette meg a
kérdés átfogó történetét taglaló munkáját 1990-ben. Az amerikai Gary Greenberg
"A Mózes-misztérium" címmel 1996-ban tette közzé elméletét "a zsidó nép
afrikai eredetéről". Idén októberben pedig két francia egyiptológus, Roger és
Messod Sabbah "Az exodus titkai" címen jelentetett meg nagy feltűnést keltő
könyvet, amelyben a már megismert téveszméket ismétlik meg (HVG 2000. október 14.
Minden másképp volt). Sabbahék szerint a "zsidó népet" a IV. Amenhotep (Ehnaton)
fáraó által bevezetett kizárólagos napistenhitet hirdető szekta tagjai alkották,
akiket a vallásújító uralkodó renegát utódai száműztek az országból. Ay és
Horemheb fáraók olyan heves ellenpropagandát fejtettek ki elődjük vallásreformjával
szemben, hogy annak még az emlékét is el akarták tüntetni a kövekről, szobrokról
és a templomok falairól. Sabbehék szerint azonban Ahet-Aton elűzött lakói a
Nílustól tíznapi járóföldre eső Kanaánban telepedtek le. Ekkoriban még nem
hébereknek hívták őket – ezt a nevet szerintük majd ezer évvel később a
babilóni írnokok adták nekik –, hanem yahudoknak, a "fáraó hívei"-nek. De ez
még mind semmi. Sabbehék szerint a bibliai ősatyák és feleségeik is mind
megfeleltethetők valamely ismert egyiptomi történeti személyiségnek: Ábrahám maga
Ehnaton, az atyái hitével szakító vallásreformer, Sára pedig a fáraó világszép
hitvese, Nefertiti, Mózes kígyóvá változott botja pedig a fáraók jellegzetes
uralkodói jelvényére utal. "Meggyőződésünk – vallja Roger Sabbeh –, hogy a
júdeai törzsek egyistenhite az Aton-vallás átültetéséből alakult ki, és hogy a
kivonulók egyiptomiak voltak."
Újabb kutatások Exodus-ügyben
Mindenekelőtt le kell szögeznünk: a pátriárkák, Mózes és a zsidó nép neve
mindmáig egyetlen korabeli egyiptomi forrásban sem szerepel. Izrael nevének legkorábbi
említése Merneptah fáraó Kr. e. 1207-ből származó sztéléjén olvasható, ahol a
szöveg nyilvánvalóan egy már Kanaánban letelepedett, földműveléssel (is)
foglalkozó népként szól Izraelről.
E forráshiány ellenére az 1430 körüli Exodus egészen jól beleilleszthető a
korabeli történeti valóságba. A Biblia szerint Egyiptomban a Mózes születését
megelőző időben (nem tudni pontosan mikor) kezdett rosszabbodni a zsidók helyzete,
mivel egy "Józsefet nem ismerő" új dinasztia lépett trónra. Ezek
legvalószín?bben a hükszószok lehettek, akik harcias nomád ázsiaiak voltak, s
idejüket minden bizonnyal nem az egyiptomi történelem tanulmányozásával
töltötték. Emellett – egyiptomi források szerint – valóban irgalmatlanul
sanyargatták Egyiptom egész lakosságát, amelybe ekkor még Ábrahám leszármazottai
is beletartoztak. Mózes könyve ugyancsak megemlíti, hogy a fáraó a zsidókkal
építtette fel két városát, Pithomot és Ramszeszt. Mai tudomásunk szerint ezeket a
városokat II. Ramszesz kezdte el építeni a keleti deltában a kádesi győzelem (1289)
után. Per-Rameszesz és Per-Atum (Pithom) felépítéséhez a 348. számú leydeni
papirusz szerint katonákat és habiru hadifoglyokat használtak. A habiru azonban – ez
is egyike Sabbehék kapitális tévedéseinek – sohasem jelentett népnevet! A
Közel-Keleten az akkádok, kanaániak, egyiptomiak, sőt a zsidók is széles körben
használták ezt a jogi kifejezést, amelyen "hazátlant, idegent,
nem-törzshöz-tartozót" értettek. A Ramszesz név azonban önmagában nem jelenti
azt, hogy a várost mindenképpen II. Ramszesz korára kell tennünk. A Kivonulás bibliai
időpontja körül uralkodó III. Amenhotep vezírjét is Ramoszénak hívták, sőt
Ahet-Aton katonai parancsnoka is ezt a nevet viselte ugyanekkor. A "Ramszesz háza"
és "Aton háza" elnevezések tehát egyaránt az Amarna-korra utalnak.
A Ramszesz-kori Kivonulás hívei további érvként hozzák fel, hogy Kanaán földjén
ekkor még nem léteztek filiszteusok. A Mózes könyveiben kaftoreusokként, vagyis
krétaiakként emlegetett filiszteusok jelenléte – hála az utóbbi évtizedben éppen
a Nílus keleti deltájában és az izraeli Tel Kabiriban folytatott ásatásoknak –
már a Kr. e. XVI. században kimutatható. Valószínű, hogy az égei befolyás a
hükszószok kiűzése után tovább nőtt, s a "kaftoreusok" és az egyiptomiak
dinasztikus kapcsolatokat is kötöttek. Mózes korában a "filiszteusok" jelenléte
tehát semmiképpen nem számított meglepetésnek Egyiptom és Kanaán határvidékén.
(Bővebben ld. Hetek 2000/ 33. sz. Kik azok a filiszteusok?)
Ma már egyre kevesebb történeti ellenérvet hozhatnak fel a Biblia kritikusai azzal
szemben, hogy Mózes életét és az Exodus időpontját – anélkül, hogy a
tudományosan elfogadott egyiptomi kronológiát erőszakosan megváltoztatnánk – a
Bibliából kikövetkeztethető
Kr. e. XV. század közepére, vagy utolsó harmadára tegyük. Azon pedig, hogy ehhez nem
állnak rendelkezésünkre külső források, egy cseppet sem kell csodálkoznunk. Az
egyiptomiak által mindig is gyűlölt ázsiai népesség iránt a hükszósz kort
követően még jobban megnőtt az ellenszenv. Egyiptom királyai nemhogy száműzték a
zsidókat, de megtiltották nekik, hogy elhagyják az országot. Továbbra is
rabszolga-munkaerőként alkalmazták őket, miközben elsőszülött fiaiakat egy
rendelet értelmében el kellett pusztítaniuk, így lassú de biztos kihalásra voltak
ítélve. Hangsúlyozzuk: mindez száz évvel a hükszószok kiűzése után és csaknem
száz évvel az Ehnaton-féle vallási reform előtt történt, legvalószín?bben III.
Thotmesz uralkodásának végén. A mózesi és Ehnaton-féle monotheizmust egyébként
egy lapon sem lehet említeni. Nemcsak azért, mert a Tóra kategorikusan elutasítja a
napimádást (Aton a Napisten egyik formája az egyiptomiak szerint), hanem mivel Ehnaton
reformja nem terjedt ki például Ré szent bikájának kultuszára, amely továbbra is
szabadon virágzott. Márpedig Áron és az aranyborjú ismert története példázza,
hogy a zsidó egyistenhittel a szobortisztelet semmiképpen sem egyeztethető össze!
Egyiptom a zsidó vallásba mindörökre a "nyomorgató" (Micrajim) néven vonult be,
és az onnan történt megszabadulásról azóta is minden szombaton meg kell emlékezni.
(a szerző történész)
Egyiptomi kronológia*
Archaikus kor (2955–2635)
I–II. dinasztia
Óbirodalom (2635–2155)
III–VI. dinasztia
Első átmeneti kor (2155–2040)
VII–X. dinasztia
Ábrahám (2166–1991)
Középbirodalom (2040–1785)
XI–XII. dinasztia
Izsák (2066–1886); Jákób (2006–1859); József (1915–1805)
Második átmeneti kor (1785–1552)
XIII–XIV. dinasztia
Hükszósz uralom: XV. (1652–1544) és XVI. dinasztia (1650–1550)
Újbirodalom (1552–1070)
XVIII–XX. dinasztia
Mózes (1510–1390); Kivonulás 1430 körül
A feltehetően Mózes alatt élt fáraók:
I. Amenhotep (1527–1506)
I. Thotmesz (1506–1494)
II. Thotmesz (1494–1490)
III. Thotmesz (1490–1436)
II. Amenhotep (1438–1412)
IV. Thotmesz (1412–1402)
III. Amenhotep (1402–1364)
IV. Amenhotep [a későbbi Ehnaton, a vallási reformer] (1364–1347)
...
II. Ramszesz (1290–1224)
Későkor (1070–332)
XXI–XXXI. dinasztia
(*Az egyiptomi kronológiát Kákosy László "Ré fiai" cím? monográfiájából
vettük át; a bibliai szereplőknél pedig a maszorétikus héber szöveg számadataiból
indultunk ki. Az évszámok nem tekinthetők abszolút érvény? dátumoknak.)
2000. 11. 04. (IV/45)
