hetilap

Mai bemerítők a Jordánnál Fotó: Reuters

Jochanan ben Zecharja, közismertebb nevén Keresztelő János az ószövetségi idők óta nem tapasztalt hatalmas erej? prófétaként lépett fel Izraelben. Életéről, szolgálatáról és haláláról részletesen tudósítanak az evangéliumok, de Jochanan "ébredési mozgalmáról" az I. századi zsidó történetíró, Josephus Flavius is ír.



"Kiáltó szó"



A próféta születésének körülményeit legrészletesebben Lukács evangélista beszéli el, akitől megtudhatjuk, hogy János apai és anyai ágon is papi nemzetségből származott. Az Abija rendjébe tartozó Zecharja (Zakariás) felesége, Eliseva (Erzsébet) annak a Mirjámnak (Mária) volt az unokatestvére, aki János születése után körülbelül fél évvel Jézust szülte. János és Jézus tehát unokatestvérek voltak, ráadásul alig néhány hónap választotta el őket egymástól. Mint tudjuk, Mária a galileai Názáretben lakott, míg Erzsébet valahol Júdeában, talán Jeruzsálem környékén. A "Keresztelő János szülővárosa" címért nem kevesebb, mint nyolc település versengett egymással, közöttük Betlehem, Caesarea, Jeruzsálem, Hebron, Jutta és Ain-Kharem. (Az utóbbi, ahol János születési helyét ma is mutogatják, kimutathatóan csak a VI. századtól vált zarándokközponttá.) Lukács szerint "a gyermek nőtt, szellemben erősödött, és mindaddig a pusztában élt, míg Izrael előtt fel nem lépett". Ez a puszta nem más, mint a "Júdeai sivatag" néven ismert kietlen táj, amely Jeruzsálemtől kelet-délkeletre, a Holt-tengerig húzódik. A terület nem a szó szoros értelmében vett sivatag, hanem szakadékos hegyvidék, csupasz domboldalakkal, amelyeket mély völgyek és szakadékok tagolnak. 

Júdea pusztája akkor lépett be történelmi látókörünkbe, mikor 1947-ben a Qumrán környéki barlangokban felfedezték a holt-tengeri tekercseket. Az azóta eltelt csaknem fél évszázad alatt jelentősen megnőttek ismereteink a valaha itt élt zsidó közösséggel kapcsolatban, amelyet ma csaknem egyöntetűen az esszénusokkal azonosítanak. (Hetek, 1999/2.,
Qumrán titkai) Ugyan az aktív messiásvárás lázában égő eszszénusok és a korai kereszténység között semmilyen tényleges kapcsolatot nem sikerült kimutatni, azt a lehetőséget még a legóvatosabb tudósok sem vetik el, hogy János – különösen gyermekkorában – kapcsolatban állhatott velük, esetleg náluk nevelkedett. Josephus Flavius, aki Zsidó háború cím? művében csaknem egy fejezetet szentel az esszénus közösség leírására, kifejti, hogy azok "idegen fiúkat is felvesznek, zsenge korban, amikor még tanulékonyak. Úgy bánnak velük, mintha hozzátartozóik lennének, és megtanítják őket a saját szokásaikra". Az esszénusok aszkétizmusa is közismert volt Izraelben. Josephus szerint a közösségben élők "az olajat piszoknak tekintik, s ha valaki akarata ellenére olajjal kenekedik be, az megmosakszik. A cserzett bőr számukra éppen olyan, mintha állandóan fehér ruhákban járnának". Az alexandriai Philón arról is hírt adott, hogy az esszénusok méhészkedéssel is foglalkoztak. János öltözködése és táplálkozása tehát egyaránt emlékeztet az esszénusokéra. 

A holt-tengeri tekercsek arra is rávilágítottak, hogy a közösség elkülönülésének legfőbb oka egy bibliai prófécia "önbeteljesítése" volt. A Közösség szabályzata mondja: "[A tagok] jelen előírások szerint különüljenek el a bűnösök gyülekezetének körétől, hogy a pusztába menjenek, hogy ott »egyengessék az utat a pusztában, ösvényt a mi Istenünk számára«. Ez az út a Törvény magyarázatát jelenti, amelyet elrendelt Mózes közvetítésével, hogy mindent az időről időre kinyilatkoztatott dolgoknak megfelelően tegyenek." Ugyanebben az iratban néhány fejezettel később azt olvassuk: "[A közösség] rejtse el a Tóra tanácsát a gyalázatosság embereinek körében; de figyelmeztesse igaz tudással és helyes ítélettel azokat, akik az Utat választották, mindenkit szelleme szerint, a kor előírásának megfelelően. Ez az »út készítésének« kora »a pusztában«. Tanítsa őket mindazokban a dolgokban, amelyeket ebben a korban kell cselekedni, és elkülönülni mindenkitől, aki nem térítette el útját minden álnokságtól." (Fröhlich Ida ford.) Az idézőjelbe tett szövegrészek Jesaja (Ézsaiás) próféciájára utalnak: "Egy szó kiált: a pusztában készítsétek az Úrnak útját, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek!" Márpedig mind a négy evangélium egybehangzóan azt állítja, hogy János ezzel a próféciával kezdte meg működését a Jordán mellett: "Én a pusztában kiáltó szava vagyok: készítsétek el az Úr útját!" 

Ennek ellenére mégsem lehetünk biztosak abban, hogy János a qumráni közösség tagjaként végezte szolgálatát, azt pedig végképp nem fogadhatjuk el, hogy személye "összekötő láncszem lenne az esszénus mozgalom és a kereszténység között" (LaSor). Főleg azért nem, mert az esszénusok tanrendszere – mint az a fentebbi idézetekből is kiderült – szigorúan titkos, "belső használatra" készült tanítás volt. A tagoknak esküt is kellett tenniük arra, hogy abból a "gyalázatosság embereinek körében" semmit sem fednek fel. Ám mind az evangéliumok, mind Josephus Flavius (lásd keretes szövegünket) bizonyságot tesznek arról, hogy János éppen őket célozta meg megtérésre felhívó üzenetével.



Keresztelés vagy bemerítés?



"Aki felvételét kéri a közösségbe, nem nyer azonnal felvételt, hanem egy évig a közösségen kívül kell élnie, de pontosan betartva a közösség szabályait. Ennek az évnek elején adnak neki egy kis fejszét, egy ágyékkötőt és egy fehér ruhát. Ha a próbaévet kiállta, egy lépéssel közelebb kerülhet a közösséghez: részt vesz a megtisztító szent fürdőben, de a közösségi életbe még nem bocsátják be. Miután egy évig tanúságot tett állhatatosságáról, most két évig a jellemét teszik próbára, s csak ha ebből a szempontból is kifogástalan, akkor veszik fel teljesen a közösségbe" – mondja a Közösség szabályzata. Két dolog azonnal szembetűnik János szolgálatával kapcsolatban: a fejsze és a "megtisztító szent fürdő" említése. Az előbbi János egyik eszkatológiai példázatában az ítélet metaforájaként szerepel: "A fejsze pedig immár a fák gyökerére vettetett. Azért minden fa, amely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és tűzre vettetik." Az utóbbi János legalapvetőbb tevékenységét, az alámerítést előlegezi. De hogyan is zajlott a "keresztelés" János korában, és mi volt ennek szellemi tartalma?

Az Újszövetség a magyarul "keresztelés"-nek nevezett aktust a görög baptidzein szóval fejezi ki. Míg a magyar elnevezés semmit sem árul el a dolog lényegéről – abból legfeljebb a "kereszt" vagy "keresztény" szóra asszociálhatunk –, addig a baptidzein egy konkrét cselekedetre: a vízben történő alámerítésre utal. A kifejezés Biblián 

kívüli használatából is egyértelmű, hogy a baptiszma (keresztelés) lényege a test teljes terjedelmében történő alámerítése. Ezt a "szertartást" a mózesi Törvényt követő zsidók számos esetben gyakorolták: így például a különféle bőrbetegségben szenvedők, valamint az érintés következtében tisztátalanná váltak megtisztulási szertartásának fontos része volt az egész test vízzel történő lemosása. Ez a szokás mind a mai napig része a zsidó vallásgyakorlatnak is, hiszen a mikvében, az "élő vizet" tartalmazó természetes fürdőben, mind a férfiak, mind a nők rendszeresen megmerítkeznek. A zsidó vallásgyakorlat szerint a betérőknek – így a qumráni "novíciusoknak" is – alá kell vetni magukat ennek az aktusnak. Ennek is megtalálhatjuk a bibliai előzményét: a Királyok második könyve beszámol róla, hogy az asszír fővezér, Naamán, Elizeus próféta utasítására hétszer megmártózott a Jordán folyóban. Jellemző, hogy az Ószövetség görög fordítása, a Szeptuaginta, az adott helyen található héber kifejezést (tábál) is "bemerítkezéssel" (baptidzein) fordítja. Ennek a hitbéli cselekedetnek ugyan részben betegségével öszszefüggő, megtisztító szerepe volt, ugyanakkor Naamán ekkor vált – későbbi kifejezéssel élve – theoszebésszé, azaz "istenfélővé", aki ugyan nem vetette alá magát teljesen a mózesi Törvénynek, de azontúl kizárólag Jahvéhoz, Izrael Istenéhez imádkozott. 

Az Újszövetség – állítja Derek Prince A kereszténység hat alaptanítása cím? ismert teológiai kézikönyvében – a "keresztségeknek" legalább négy fajtáját különbözteti meg: az első, amelyet János alkalmazott, a bűnökből való megtérés üzenetéhez kapcsolódott; a második, amelyet a "szenvedés keresztségének" nevezhetünk, az ember egész lényének, szellemének, lelkének és testének Isten céljaira történő átadása jelentette; a harmadik az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében történő keresztény bemerítkezés; míg a negyedik a Szent Szellemben történő alámerítkezés. Sokak számára talán nem világos, hogy mi a különbség János bemerítése és a keresztény bemerítkezés között. Pedig volt különbség köztük, annyi bizonyos. Pál apostol harmadik útján, Epheszoszban találkozott olyan tanítványokkal, akik "csak" János bemerítkezésével tértek meg. Az evangélium üzenete azonban nem ez volt: "János megtérésnek keresztségével merített alá, azt mondván a népnek, hogy aki őutána jön, abban higgyenek, tudniillik a Jézus Krisztusban" – mondta Pál. Az epheszoszi tanítványok ezután újból alámerítkeztek, ezúttal – amint a Biblia hangsúlyozza – "az Úr Jézus nevében".



Illés a Jordán mellett



A Jordán folyó – amely az üdvtörténet különös jelentőség? helyévé vált azóta, hogy Izrael fiai száraz lábbal keltek át rajta és elfoglalták a "tejjel-mézzel folyó földet" –, különös geológiai jelenség: az egész földkerekség legmélyebben fekvő völgyén folyik keresztül. Forrásától, amely a Hermon lejtőjén található, csaknem ezer métert esik, ami egy nagy folyamnak is becsületére válnék. A Jordán azonban mindössze 200 kilométer hoszszú. A Genázáret-tavat a délnyugati végénél hagyja el, és megszámlálhatatlan kacskaringóval folyik tovább délnek, hogy eltűnjön a Holt-tengerben. 

János evangéliumában az áll, hogy a Bemerítő János Betániában keresztelte meg Jézust. De hol volt Betánia Jézus idejében? Máté és Márk szerint a Bemerítő a pusztában lépett fel, a Jordán mellett. Működésének helyét tehát a folyó alsó folyásánál kell keresnünk. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a János és Jézus (valamint tanítványaik) bemerítő szolgálatáról szóló beszámolókat, azt is láthatjuk, hogy a helyszín kiválasztásában fő szempont volt, hogy a test teljes alámerítésére elegendő víz álljon rendelkezésre. Az 1884-ben felfedezett Madabai mozaiktérkép (a Szentföld VI. századból származó legrégebbi térképe) Jézus keresztelési helyeként a Jordán alsó folyásánál található Béthabarát ("A gázló háza") jelöli meg. Az evangéliumok szerint Jeruzsálem és Júdea lakói kivonultak Jánoshoz, vagyis a helynek valószínűleg jól megközelíthető helyen, egy út vagy gázló mentén kellett feküdnie. János választása azért is eshetett Betániára, mert a hagyomány szerint itt keltek át Józsué seregei száraz lábbal a Jordánon, és erre vezetett Illés utolsó útja is, amikor megismétlődött az átkelés csodája: "És fogta Illés az ő palástját, és összehajtva azt, megütötte azzal a vizet, és az kétfelé vált: úgyhogy mind a ketten szárazon mentek át rajta." Közvetlenül ezután Illés Elizeus szeme láttára az égbe ragadtatott el. De nem örökre. Malakiás próféta szerint a végső ítélet előtt Isten újra elküldi Illést a földre: "Ímé, elküldöm nektek Illést, a prófétát, mielőtt eljön az Úr nagy és félelmetes napja." Nem véletlen tehát, hogy éppen itt, a Jordán mellett, Béthabarában vagy Betániában hangzik fel a zsidók szájából a kérdés: "Te vagy Illés?" S bár János tagadja az azonosságot, erre utal már a születésénél Gábriel főangyal által adott kijelentés is: "És ez Őelőtte fog járni az Illés szellemével és erejével, hogy az atyák szívét a fiakhoz térítse, és az engedetleneket az igazak bölcsességére, hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet." A Mennyből adott üzenetet maga Jézus is megerősítette: "Bizony mondom nektek, az asszonyoktól születettek között nem támadott nagyobb Keresztelő Jánosnál, de aki a legkisebb a mennyek országában, nagyobb nála. (…) Mert a próféták mindnyájan és a törvény Jánosig prófétáltak. És, ha be akarjátok venni, Illés ő, aki eljövendő volt." 



János és "Jézabele"



Izrael világi uralkodói mindig féltek a prófétáktól. Náluk jobban már csak az a vallási establishment tartott tőlük, amely önmagát "transzcendens ügyekben" megfellebbezhetetlen tekintély? bírói testületnek tekintette. Nem véletlen, hogy János bemerítését egyedül a farizeusok és az írástudók nem fogadták el. 

János fellépésének idejében – amelyet Lukács evangéliuma alapján egészen pontosan 28/29-re tehetünk – az ambiciózus és pompakedvelő Heródes Antipas "negyedes fejedelemként" (tetrarcha) uralkodott Galilea és Perea (Transzjordánia) vidékén, fővárosa a Genázáret-tó partján épült Tiberias volt. A "Nagy" Heródes fiát nemcsak Jézus, hanem a Talmud is "rókának" aposztrofálja, amely zsidó szóhasználat szerint a ravaszság mellett a gyávaság, jelentéktelenség, pitiáner hazudozás megtestesítője is volt. Antipas – bár maga nem volt zsidó származású – apjához hasonlóan igyekezett a zsidó vallás iránti tiszteletét kimutatni: feljárt a jeruzsálemi ünnepekre, és pénzeire nem veretett képmásokat.

Az ifjabbik Heródes éppen 27-ben utazott Rómába, hogy a császár engedélyét megszerezze testvérének, Philipposznak feleségével, Héródiással kötendő házasságához. Nem lehetett nehéz dolga, mivel Héródiás – aki maga is erősen akarta az új frigyet, ezért elvált férjétől – szoros kapcsolatban állt a császári családdal. Anyja, Bereniké ugyanis Tiberius unokanővérének, Antoniának, a későbbi Claudius császár anyjának legbizalmasabb barátnője volt. Antipas boldogan tért haza Rómából, maga mellé vette újdonsült feleségét, ám ekkor rossz hírek jutottak a fülébe. 

A Jordán partján tömegeknek prédikáló János nyilvánosan denunciálta a fejedelem házasságát, amely kétszeresen is megsértette a mózesi Törvényeket: egyrészt mivel asszony nem kezdeményezhetett válást; másrészt a testvére feleségével történő házasság vérfertőzésnek minősült. János üzenete valódi politikai gyújtóbomba is volt: Heródes joggal tarthatott attól, hogy a tömegek elégedetlenkedése akár felkelésbe is átcsaphat. Ezért az egyetlen kínálkozó megoldást választotta: elfogatta Jánost és a Holt-tengertől délkeletre magasodó Makhairosz várába záratta. A várról Josephus ad érzékletes leírást: "Fellegekbe nyúló szikla tetején épült erődítmény, s ezért szinte bevehetetlen volt; maga a természet gondoskodott róla, hogy majdnem teljesen hozzáférhetetlen legyen: ugyanis minden oldalról feneketlen szakadékok övezik, amelyeken lehetetlen átkelni, földdel kitölteni meg éppenséggel lehetetlen." 

Bár a tetrarcha húzta-halasztotta János kivégeztetését, sőt hangsúlyozottan "laza" fogságban tartotta, hiszen tanítványai is felkereshették, a próféta nem kerülhette el Illés sorsát: Héródiásban megtalálta a maga Jézabelét. Egy ízben, amikor Heródes éppen születésnapját ünnepelte Makhairoszban, ahol országának előkelőségei is jelen voltak, Héródiás lánya, az előző házasságából született Salomé – aki még kislány (korászion) volt – táncával elbűvölte Heródest, majd anyja rábeszélésére rávette, hogy végeztesse ki a "próféták pecsétjét". 

(a szerző történész)

Josephus a Bemerítőről

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek