A hitvallása szerint "Gömbös géniuszát" követő Bárdossy miniszterelnöksége
után is tanújelét adta annak, hogy nem pusztán az események sodorták ebbe az irányba:
továbbra is a háború folytatása mellett kardoskodott, részt vett a Nemzeti Szövetségben,
amelynek a háborúból való kilépés megakadályozása volt a célja, és a szélsőjobboldali
pártok összefogásán munkálkodott, míg végül 1944-ben Hitler követének segítségével
Bajorországba menekült. Kiadatása után a népbíróság ítélete nyomán 1946. január
10-én végezték ki.
Az, hogy az elsősorban református hátter? MIÉP a legnagyobb budapesti katolikus
templomban mondat engesztelő misét Bárdossyért, természetesen része a már korábban
felvetett, jogi rehabilitációt is követelő törekvésüknek; célja merőben
politikai, nem sok köze van bármiféle hithez. Ez a cél: a szélsőjobboldali eszmék
erkölcsi és politikai rehabilitációja Magyarországon.
Csurka lapja, a Magyar Fórum "mártírhalált halt", illetve másutt "vértanú
miniszterelnöknek" nevezi Bárdossyt, aki az utolsó szó jogán a népbíróság előtt
elmondta, hogy nyugodt a lelkiismerete. Paskai László, a magyar katolikus egyházfő
ugyan úgy nyilatkozott: nem tartja szerencsésnek, hogy egy helyen és egy napon miséztek
Bárdossy lelkiüdvéért és az ökumenikus imahét kezdetéért – bár ugyan mit számítana
az ilyen örökkévalóságra igényt tartó eseményekben a nagyobb idő- vagy térbeli távolság?
–, de mint annak Mészáros Tamás utánajárt (Magyar Hírlap, január 17.), az engedélyt
erre ő maga adta ki. S bár minden jel arra mutat, hogy az esemény merőben politikai célú
volt, tételezzünk fel mégis annyi jóhiszeműséget, hogy valaki komolyan vehette annak
vallási jellegét (bár ez kevéssé tűnik valószínűnek). Miről is van akkor szó?
A halottak lelki üdvéért mondott misét a római katolikus teológiában a tisztítótűz
létének tanítása alapozza meg. Amennyiben ugyanis a halál után csak az üdvözülés
és elkárhozás lehetősége áll fenn, és nincs valamilyen átmeneti fázis, akkor
nyilvánvaló, hogy ekkor már semmi értelme az elhunyt túlvilági sorsának változásáért
közbenjárni, hiszen az az életében megtett cselekedetei alapján már örökre eldőlt.
Éppen ezért – legalábbis a valóban hívők számára – nem lényegtelen kérdést
feszeget az a máig tartó heves vita, amely ezen a területen a római katolikusok (a
keletiek ugyanis nem hisznek a tisztítótűzben) és a protestánsok között zajlik. Ha
ugyanis a halál után még van esély a további változásra, megtisztulásra, akkor nem
szükséges még itt a földi életben teljes mértékben megtérniük a keresztényeknek;
míg ha a halál – amely elvileg bármelyik pillanatban bekövetkezhet – végső pecsétet
helyez örökkévaló sorsunkra, ez arra kényszerít, hogy minden pillanatban a hitünk
által elérhető maximális erkölcsi–szellemi tökéletességet kövessük.
A híres katolikus teológus, Karl Rahner nevével fémjelzett Theológiai Kisszótár a
tisztítótűzzel kapcsolatban őszintén megjegyzi, hogy "ennek a történésnek közelebbi
struktúrájára, főképpen pedig színhelyének megjelölésére vonatkozólag semmilyen
bibliai utalást nem találhatunk". Pontosan ezt nehezményezik a protestantizmus
nagyjai, amikor felhívják a figyelmet arra, hogy e tan minden bibliai alapot nélkülöz.
Bár a katolikus teológia támpontként hivatkozik a Makkabeusok 2. könyvének 12.
fejezetére, ahol egy helyen imádkoznak a harcban elesett hősök bűneinek bocsánatáért,
de ezzel szemben joggal felhozható, hogy a Makkabeusok könyveit a zsidók máig sem, a
korai hagyomány sem, de még a római katolicizmus sem tekintette Istentől ihletett
iratnak egészen a XVI. században lezajlott tridenti zsinatig, amelyen éppen a protestánsok
elleni érvelés kedvéért emelték csak be az ihletettnek tekintett könyvek, azaz a
Szentírás kánonjába. Erről azonban joggal jegyzi meg Kálvin A keresztyén vallás
rendszerében: "Azt, amit a Makkabeusok történetéből hoznak fel, nem is méltatom válaszra,
nehogy úgy tűnjek fel, hogy ezt a könyvet a szent könyvek közé sorolom. (
) De
ugyan miért is vitatkozom én itt hiába? Mintha maga a szerző nem mutatná meg, hogy
mire kell őt becsülni, midőn munkájának végén elnézést kér azért, ha valamit
esetleg helytelenül mondott. Ha valaki bevallja, hogy az ő irata elnézésre szorul, az
bizonyára elég hangosan elismeri, hogy munkája nem a Szentlélek kijelentése." A
Szentírás kezdettől fogva kanonikusnak elfogadott könyveiben pedig egyetlen utalást
vagy példát sem találunk sem a tisztítótűz, sem a halottakért való közbenjárás
tanítására.
Egy másik hely, amelyre a katolikus teológia hivatkozik, a Máté evangéliumának 12.
fejezetében található meg, ahol Jézus azt mondja, hogy a Szentlélek ellen elkövetett
káromlás "meg nem bocsáttatik sem ezen a világon, sem az eljövendőben (más fordításban:
sem a másvilágon)". Az erre épített érv tehát úgy szól: ezek szerint lehetnek bűnök,
amelyek nem ezen a világon, hanem a túlvilágon nyernek bocsánatot. Azon kívül, hogy
ez az érvelés rendkívül távoli, közvetett és feltételes ("lehetnek, de nem
biztos, hogy vannak"), még ráadásul a szöveg félrefordításán is alapszik. Az
eredeti görög szerint ugyanis arról van szó, hogy a Szentlélek elleni bűn nem bocsáttatik
meg "sem ebben a korszakban (aiónban, világkorszakban), sem a következőben (amelynek
el kell jönnie)". A mondat eredeti értelme tehát az, hogy sem a mostani, sem az ezután
következő messiási kor törvénye szerint nem lesz bocsánat erre a bűnre. Egyáltalán
nem az evilág és a másvilág dimenzióiról van szó tehát.
Tovább növeli a problémát, hogy a katolikus egyház is azt tanítja, hogy "a halállal
véget ér a próba, az ember örök sorsa ebben az életben dől el (
) amikor a test
és lélek elválik egymástól, azaz, amikor mint a szó teljes értelmében vett ember
élni megszűnik, erkölcsi pályafutása is véget ér" (Katolikus Lexikon); "a halál
után az emberek már nem térhetnek meg" (Theológiai Kisszótár). De micsoda akkor a
tisztítótűz? A római katolikusok szerint a bűnbocsánat nem okvetlenül vonja maga után
a büntetés eltörlését is: "a megigazulás kegyelmében meghaló embernek el kell
szenvednie, ha még a »büntetés« állapotában van (a megigazulásban nyert bűnbocsánat
nem törli el szükségképpen az embernek ezt a büntetésre méltó voltát) és ez az
állapot »elégtételt adó szenvedéssel« eltörölhető" (Th. K.). A protestánsok
azonban, amellett, hogy ezt az érvelést gyanúsan túl tekervényesnek és ellentmondásosnak
tartják, leginkább azt vetik ellene, hogy egyrészt ellentétes a Szentírással, másrészt
pedig Isten irgalmasságának természetével sem fér össze. Luther, Kálvin és mások
is a Zsidókhoz írt levélre hivatkoznak: "Mert [Krisztus] egyetlenegy áldozatával örökre
tökéletesekké tette a megszentelteket (
) Ahol pedig bűnök bocsánata vagyon, ott
nincsen többé áldozat." (10,14–18) Illetve a Jelenések könyvének 14. fejezetét
említik: "Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg (
) mert megnyugosznak az ő
fáradtságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket."
A fenti Rahner-féle érvelésnél egyszer?bben fogalmaz az 1931-es Katolikus Lexikon,
amikor azt mondja, hogy a purgatórium "azoknak a lelkeknek másvilági állapota és
helye, akik bár a megszentelő kegyelem állapotában haltak meg, még nem elég tiszták
arra, hogy Isten színelátására jussanak". Olyan személyekről lenne tehát szó,
akik hisznek ugyan, de valamennyire bűnös életet éltek. Pontosan ez az a pont, amelyet
a hívők valódi megtérésére törekvő protestáns prédikátorok rendkívül veszélyesnek
ítéltek: amennyiben ugyanis komolyan veszszük halál utáni sorsunkat, de nyitva
hagyjuk annak a lehetőségét, hogy a keresztényeknek nem kell teljes szívükből és
teljes lelkükből megtérniük ahhoz, hogy végül üdvözüljenek, ez a látszólag
elvont teológiai vita húsbavágó realitássá válik halálunk után: ha ugyanis a
tisztítótűz – Bibliában nem található – tanítása hamisnak bizonyul, már nincs
menekvés. "Én magam is azt tanácsolnám, hogy az efféle haszontalanságokkal ne törődjünk,
ha annak komoly következményei nem volnának. De mivel a purgatórium oly sok káromlásból
van összeszerkesztve és naponként újakkal is támogattatik, mikor oly sok megbotránkozást
támaszt: semmi esetre sem szabad felette szemet hunyni. (
) De mikor a bűnök
kiengesztelését másutt keresik, nem a Krisztus vérében, mikor az elégtételt másra
ruházzák: akkor igen veszedelmes dolog a hallgatás. Kiáltani kell tehát nemcsak erős
hangon, hanem torkunk szakadtából és tele tüdővel, hogy a purgatórium a Sátán
veszedelmes koholmánya, mely a Krisztus keresztjét haszontalanná teszi, mely tűrhetetlen
gyalázattal illeti Isten könyörületességét, s amely hitünket megingatja és ledönti."
(Kálvin i. m.)
Valóban megalapozottnak tűnik, hogy az Újszövetség nem enged meg más hiteles kereszténységet,
csak azt, amely az ebben a földi életben történt, teljes szívből és teljes lélekből
való megtérésen alapul, és az örök üdvösséget csak ebben az esetben ígéri meg.
Éppen a büntető jelleg? vezeklés (áldozat vagy szenvedés útján) elégtelenségére
hívja fel Jézus a figyelmet vallásos, "a többieknél nem rosszabb" emberek ügyében:
"Jövének pedig ugyanazon időben némelyek, kik néki hírt mondának a galileabeliek
felől, kiknek vérét Pilátus az ő áldozatukkal elegyítette. És felelvén Jézus,
monda nékik: Gondoljátok-é, hogy ezek a galileabeliek bűnösebbek voltak valamennyi
galileabelinél, mivelhogy ezeket szenvedték? Nem, mondom néktek: sőt inkább, ha meg
nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek. Vagy az a tizennyolc, akire rászakadt
a torony Siloámban és megölte őket, gondoljátok-é, hogy bűnösebb volt minden más
Jeruzsálemben lakó embernél? Nem, mondom néktek: sőt inkább, ha meg nem tértek,
mindnyájan hasonlóképpen elvesztek." (Lukács 13,1–5)
***
Persze mai, végtelenül metafizikátlan korunkban már szinte az is nehézséget okoz,
hogy egyáltalán érzékeljük, min tudtak ilyen hevesen vitázni katolikusok és reformátorok,
miért is tartották enynyire (örök)életbevágónak a purgatórium és a halottakért
mondott mise kérdését, örök üdvösség, örök kárhozat és megtérés kérdését.
Így válik érthetővé, hogyan is mondathatott misét a református lelkész, ifj. Hegedűs
Lóránt és a szintén kálvinista Csurka István által vezetett Magyar Igazság és Élet
Pártja a fajvédő miniszterelnök lelki üdvéért a római katolikus bazilikában, merőben
politikai célból. Szegény Bárdossy. Ennél mindenképpen nagyobb tiszteletet érdemelt
volna.
2000. 01. 22. (IV/4)
