Sok esetben jobban képesek beilleszkedni környezetükbe... Fotó:
H. N.
Az első pünkösdi hívőket valóban boldoggá tette újonnan talált megtapasztalásuk.
Biztosak voltak abban, hogy a pünkösdi élmény ereje az egész egyháznak megújulást
és áldást hoz majd. Úgy érezték: a józan gondolkodású és szellemükben érzékeny
emberek felismerik majd, hogy a világszerte újra megjelent karizmatikus megnyilvánulások
ma is hitelesek.
Ez az egyszer? és naiv optimizmus azonban hamarosan szertefoszlott, mert a mozgalom
csakhamar keser? ellenállásba ütközött. Az eredeti felekezeteikbe az örömhírrel
visszaérkező pünkösdi hívőket kizárták egyházaikból. Nem maradt más választásuk:
új gyülekezeteket kellett alapítaniuk, hogy legyen otthonuk, ahol élvezhetik a Szentlélek
"új borát". A huszadik századi pünkösdizmus első ötven évére bizony az elutasítás
és az üldözés nyomta rá bélyegét.
Egyénileg a pünkösdi hívők számára különösen fájdalmas volt az, ahogyan "száműzték"
őket a társadalomból. Gyermekeiket "szent hempergőknek" csúfolták az iskolában,
szüleik társaságát pedig a nagyobb közösség kerülte. A pünkösdiek zömmel a "világtól
való elválasztottság" árát látták ebben, és örömmel vállalták mindezt,
csakhogy megőrizzék és terjesszék hitüket.
1906 után, az első két nemzedék alatt sok méltánytalan bírálat érte a mozgalmat.
A legtöbb kritikus minden bizonnyal őszintén beszélt, de ez mit sem változtat azon,
hogy ismeretek híján képtelenek voltak kitapintani a mozgalom szívverését. Mások
viszont nem válogatva az eszközökben, tisztességtelen módon, keserűen támadtak. A
Ku Klux Klan, az alkoholtilalom és a gazdasági depresszió éveiben a tolerancia erénye
még Amerikában is szinte teljesen feledésbe merült.
Ám ahogy ilyenkor általában történni szokott, az igazságtalan kritika önpusztítónak
bizonyult, a pünkösdizmus ügyét pedig végső soron előmozdította. Minél vadabb
volt a támadás, annál inkább nőtt a kíváncsiság is – mi is történik valójában
a pünkösdiek között? A kritikusok többsége elkövette azt a nagy hibát, hogy az egész
mozgalmat néhány rossz példa alapján ítélte meg ahelyett, hogy a pünkösdi kereszténység
szilárd vonulata alapján mondtak volna véleményt, amelynek szellemisége, erkölcse és
istentiszteleti módja feddhetetlen volt. Úgy tűnik, a legkíméletlenebb kritikusok
semmit sem tudtak a mozgalom mértékadó példáiról, és teljesen félreértették a pünkösdi
hívők által terjeszteni kívánt szellemiséget.
A pünkösdiek ellen ebben az évszázadban megfogalmazott érvek meghatározott sablont követtek,
amely ma már jobban átlátható, mint korábban. A közvélemény általában a következő
útvonalat járta végig: először üldözték a pünkösdieket, ezt követően megtűrték,
majd elfogadták, végül pedig támogatták a mozgalmat. Ez a tendencia a világ minden
pontján megfigyelhető, ahol a pünkösdizmus gyökeret vert; természetesen a helyi
politikai berendezkedéstől és vallási-kulturális tradícióktól, adottságoktól erősen
függ, hogy a skála mely pontjáig jutott el, illetve hogy az üldözés fázisában
annak mely formáját "részesítik előnyben". Elgondolkoztató, hogy a huszadik századi
pünkösdizmusnak még a vallásszabadság talaján létrejött amerikai kultúrában is
szembe kellett néznie az elutasítás különféle formáival. Ezek közül az alábbiak
voltak a leggyakoribbak.
Sajtótámadások
Az első bírálatok a világi és vallási sajtótudósítók tollából származtak.
Beszámolóik főleg anekdotikus formában jelentek meg, gyakran használtak komikus és
lekicsinylő kifejezéseket. A teológiai hátteret nem ismertették. A század eleji
Azusa utcai ébredés egyik veteránja írja: "Sok üldöztetésben volt részünk, főleg
a sajtó részéről. Megszégyenítő hangnemben írtak rólunk, de ez csak annál
nagyobb tömegeket vonzott hozzánk." Bár végül az ilyen cikkek magának a sajtónak
ártottak a legtöbbet, a mozgalomnak pedig ingyen nyilvánosságot szereztek, emberek
milliói sajnálatos módon egyedül a sajtó beállításából szereztek tudomást a pünkösdizmus
jelenségéről.
Erőszakos támadások
Ha valaki elolvassa a pünkösdi gyakorlatról szóló legkevésbé sem tárgyilagos sajtóbeszámolókat,
nem lepődik meg azon, hogy üldözést, sőt erőszakot váltottak ki. Néhány évtizedig
bizony Amerikában sem ment ritkaságszámba, hogy a mozgalmat ellenző bizonyos körök a
kritika legszélsőségesebb kinyilvánításához, fizikai erőszakhoz folyamodjanak: a pünkösdi
pásztorokat megfenyegették, megverték vagy kikergették a városból; nyilvános összejöveteleiket
– olykor a hatóságok beleegyezésével – megzavarták; az istentiszteleti sátrakat
felgyújtották; a nyelvekenszólókat rothadt tojással és paradicsommal dobálták meg.
Az első pünkösdi prédikátorok közül egyeseket bebörtönöztek igehirdetésük
tartalma és különösen a gyógyulásokért mondott imák miatt. Különösen délen és
közép-nyugaton még gyilkosságokat is megkíséreltek. A társadalom alsóbb rétegei
számára a pünkösdiek több éven át "szabad prédát" jelentettek. A tettek indítékában
a vallási ellenszenv többnyire fajgyűlölettel keveredett. 1911-ben – a fehérbőr?
– Fred Bosworth gyógyító evangélista csoda folytán élte túl a brutális ütleget,
amellyel a pályaudvaron várakozó csőcselék fogadta, miután Hearne városában fekete
pünkösdieknek prédikált. Hasonlóan durva atrocitások még évtizedek múlva is előfordultak.
Vajon ma kinek mondana valamit az azóta világhírűvé vált Oral Roberts neve, ha
1947-ben, pályakezdő prédikátor korában az az orvlövész hajszálnyival pontosabban
céloz Tulsa városában? Más evangélisták (például William Branham) ellen is kíséreltek
meg merényleteket. Elmondható, hogy a huszadik századi Amerikában alig volt vallási
mozgalom, amelynek annyi erőszakos üldöztetést kellett elszenvednie, mint a pünkösdieknek.
Vallási kritikák más felekezetek részéről
A protestáns gyöker? Egyesült Államokban a vallási kritika nem az üldözés terén
komoly történelmi tapasztalatokkal rendelkező katolikus egyház részéről
jelentkezett, hanem egyfajta testvérháború jellegét öltötte. Sokszor a vallásos világban
is a legkeser?bb és legkegyetlenebb küzdelmek a legközelebbi rokonok között dúlnak.
Ez különösen igaz volt a pünkösdieket ért első támadásoknál. A protestáns, ún.
szentség- és fundamentalista egyházak kirívóan durva ellenkezése ennek fényében érthető
meg. Mivel Amerikában a pünkösdizmus a szentség-mozgalom sarjhajtásaként kezdődött,
és pályája során valamennyi ún. szentség-felekezeten végigsöpört, nem meglepő,
hogy éppen ezek voltak azok, amelyek különös keménységgel utasították el a pünkösdi
hitet.
E csoport részéről leggyakrabban azzal vádolták a pünkösdieket, hogy a nyelvekenszólás
démoni megszállottság következménye. (Európában a római katolicizmus hivatalosan körülbelül
1000 óta képviselte ezt a véleményt.) A kritika ezen formáját tipikusan megjeleníti
a Démonok és a nyelvekenszólás címmel 1912-ben megjelent írás, amely a pünkösdi
istentiszteleti gyakorlatot "természetellenesnek", "visszataszítónak" és "a
démonimádás tetőpontjának" nyilvánítja. A sors iróniájaként a szerző maró
kritikája ellenére férje buzgó, nyelvekenszóló pünkösdi hívő lett.
A szentség-egyházaknak a pünkösdiekkel szembeni ellenállása jobban megérthető, ha
figyelembe vesszük, hogy "piaci" versenytársak voltak, hiszen ugyanazon társadalmi
rétegekért versenyeztek. Nagyjából a fenti okokkal magyarázható a fundamentalista
felekezetek ellenállása is. Egy csípős nyelv? kritikus például még 1941-ben is azt
írta, hogy "manapság az összes sátáni jelenség között valószínűleg a nyelvek
apostoli ajándékának démonikus imitálása a legelterjedtebb". Hozzáteszi: "A Sátán
legelső csodája a kígyó nyelvekenszólása volt. Úgy tűnik, ezt az eredeti csodáját
ma is végzi." (Európában a Német Evangélikus Szövetség pietista-szentség irányzata
által 1909-ben, hasonló hangnemben kibocsátott Berlini Nyilatkozat még a hatvanas években,
a karizmatikus mozgalom megérkezésekor is ott lebegett a német keresztények szellemi
élete felett.) Mások a pünkösdi istentiszteletet afrikai és eszkimó rítusokhoz
hasonlították.
A pünkösdi üzenet szentség- és fundamentalista körök általi elutasítása szinte
teljes mértékben teológiai érvek alapján történt. Bírálatukat az az őszinte, de
elhibázott igyekezet motiválta, hogy "megvédelmezzék a hitet" a veszélyesnek
tartott hamis tanítóktól és tanoktól. Ugyanakkor gyakran mutattak hajlandóságot
arra, hogy a teológiai porondot elhagyva erkölcstelenségeket ecsetelő kísérteties történetekről
és "tömeghisztériáról" beszéljenek, amelyek szerintük a pünkösdi összejöveteleket
jellemezték. A szellemi ébredések ellenreakciói között a vallási kritikák a legszívósabbak;
a fenti tünetegyüttes Amerikában (is) a kilencvenes évek megújulási hullámát kísérő
bírálatokban újra megjelent.
Pszichológiai és társadalmi kritikák
Időközben a pünkösdi ébredés olyan pszichológusok és szociológusok figyelmét is
felkeltette, akik a mozgalom feltűnését kizárólag nem teológiai alapon kezdték értelmezni.
Az első ilyen személyek ugyanolyan elutasítóak voltak, mint a vallásos kritikusok, ámde
ők leginkább a nagyobb oktatási központok egyetemi és szemináriumi professzorai közül
kerültek ki, és a mozgalmat az éppen akkor űzött intellektuális divat fényében
interpretálták. Elterjedtekké váltak az olyan bélyegek, mint: elmebeli instabilitás,
elmebetegség, neuraszténia, a szexualitás elfojtása, szegénység és tudatlanság,
alsóbb osztálybeli viselkedésformák stb.
Az első és legellenségesebb tanulmány 1921-ben jelent meg, ezzel a sokatmondó címmel:
A nyelvek ajándéka, tanulmány a kereszténység patológiai aspektusairól. A szerző
szemében a nyelvekenszólók valamilyen elme- vagy idegrendszeri betegség áldozatai
voltak; továbbá a frenológia ma már áltudománynak számító, ám akkoriban még népszerű
elmélete alapján (amely a koponyaformából következtet a jellembeli és intellektuális
tulajdonságokra) megállapítja: "A nyelvekenszólók koponya- és ilyen módon elmetípusa
pontosan megegyezik a bűnözőkével." Vajon puszta véletlen, hogy ugyanezt az érvet
később a nácik is felhasználták a "végső megoldás" ideológiai megalapozásában?
A legbefolyásosabb korai tanulmány A nyelvekenszólás történeti és pszichológiai
vizsgálata címmel 1927-ben jelent meg a Yale Egyetem egyik professzora tollából. A
hosszú történelmi áttekintés után a szerző azt a következtetést vonta le, hogy a
nyelvekenszólás "elmebetegséghez kapcsolódó, pszichológiailag gerjesztett
hipnotikus állapot".
A pünkösdi megtapasztalás pszichológiai vonatkozásairól íródott későbbi könyvek
közül már egyik sem tulajdonítja személyiségzavarnak a nyelvekenszólást (bár mélyrehatóan
fejtegetik e gyakorlat pszichológiai gyökereit és következményeit), még későbbi
kutatómunkák pedig már cáfolják a fenti teóriákat. Tárgyilagos elemzések feltárták,
hogy a nyelveken nem szólókból álló csoportokhoz képest a nyelvekenszólók legalább
annyira, sok esetben pedig jobban képesek beilleszkedni környezetükbe. Többek között
már ilyen következtetést von le az az 1965-ben, a Duke Egyetemen készült tanulmány,
amely feltárta, hogy a pünkösdi hit nem vezet személyiségzavarokhoz épp ellenkezőleg,
a korábban dezorientált személyiség? megtérteket hozzásegíti ahhoz, hogy megtalálják
helyüket és kiegyensúlyozottakká váljanak, sőt, éppenséggel megoldást kínál a
szocio-kulturális zavarokból vagy alacsony társadalmi státuszból fakadó problémákra.
Más szociológiai tanulmányok gazdasági és társadalmi hatásokkal magyarázzák a pünkösdizmus
eredetét és fejlődését. E tanulmányok a pünkösdizmust a "szegény ember vallásaként"
próbálták bemutatni. Hatásuk csak a II. világháború után kezdett csökkenni,
amikor a pünkösdi hit a társadalmi középosztályokba is behatolt; az 1960-as évektől
pedig, amikor az újpünkösdi mozgalom első ízben tört át a tradicionális egyházak
magasan képzett és vagyonos köreiben, illetve a bibliai bővölködés üzenetének föléledésével
végleg hitelüket vesztették.
Teológiai és exegetikai kritikák
Csak 1960 után, az újpünkösdi mozgalom beköszöntével jött el annak az ideje, hogy
a pünkösdiek által vallott nézeteket a kereszténység legitim kérdésként kezelje,
és a Szentírás alapján komolyan mérlegre tegye. A mozgalom kritikai értékelésében
ez a legújabb trend, és mint ilyen, teológiai "újkort" képvisel.
A máig született legigényesebb munkák sok ponton egyetértenek a pünkösdiekkel, ahol
korábban a legtöbb szerző ellentmondott. Nem utasítják el reflexszerűen a pünkösdi
tanokat, hanem bevett exegetikai módszerekkel vizsgálják azokat. Általában elmondható,
hogy ezek az írások tudományos igény? és józan megállapításokat tesznek, még ha
következtetéseikkel a pünkösdiek túlnyomó többsége nem is ért egyet.
A kialakult helyzet óriási előrelépést jelentett az újpünkösdi mozgalom kezdetéig
eltelt évekhez képest. A legtöbb keresztény akkor még csak a gazdasági, kulturális
és pszichológiai nélkülözések terminológiájában gondolkodott a pünkösdiekről
– ha egyáltalán véleményt alkotott róluk. Csak a mozgalom szentség- és
fundamentalista körökből kikerülő kritikusai vizsgálták a pünkösdizmus bibliai
felfogását és teológiai megállapításait (ezeket azonnal a legleplezetlenebb módon
el is utasították). A főáramú egyházak nagyobb keresztény világa szinte nem is
tudott a mozgalom létezéséről. A karizmák megszűnésének, illetve helyreállításának
kérdése úgyszólván senkit sem foglalkoztatott. Ha ezen egyházak egyikében-másikában
olykor megnyilvánult a nyelvekenszólás, a jelenséget csakis az egyházi rend vonatkozásában
kezelték és nem teológiai helyességük vagy biblikusságuk alapján. Csak az 1970-es
évektől kezdve mutattak hajlandóságot arra, hogy a szellemi ajándékokat a modern időkben
is működőképeseknek tekintsék, és elvessék az ősi megszűnési elméletet.
1999. 06. 26. (III/25)
