A történelemben általában a siker számít, a vesztest hamar elfelejtik. Nálunk ez a szabály nem érvényes, már csak azért sem, mert mi mindig is elhagyottnak éreztük magunkat Európában. Költészetünket a török idők óta a cserbenhagyottság keserű érzése hatja át. Ezért olyan fontosak számunkra történelmünk hősei. Ők reményeink hordozói, idegen elnyomás elleni harcunk örök szimbólumai.
II. Rákóczi Ferenc a magyar vágyak és remények egyik legmarkánsabb megtestesítője. De ha ábrázolni akarjuk, az emberre gondoljunk, ne az emlékművé magasztosított nemzeti szimbólumra. Rákóczit a sors számos feladattal látta el. Volt fejedelem, de fejedelemségében két hónapot sem töltött; volt hadvezér, de valamennyi csatáját elvesztette, mert nem tudott korszerű hadsereget szervezni. A Rákóczi-szabadságharc egy nagy európai háború, a spanyol örökösödési háború sikertelen része volt. Diplomáciai próbálkozásai is sikertelenek maradtak, mert a francia uralkodó vonakodott őt szuverén fejedelemként elismerni. Rákóczi élt emigránsként XIV. Lajos udvarában, amit hiú reményektől fűtve elhagyott, hogy életét Rodostóban fejezze be, ahonnan hamvai kétszáz év után tértek haza, hogy ma ismét idegenben nyugodjanak.
Rákóczi száműzetésében is a magyar remények szóvivőjének érezte magát. Fáradhatatlanul, habár hiábavaló igyekezettel játszotta tovább szerepét Európa politikai színpadán. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy visszavonhatatlanul a történelem mellékvágányára került. A pozsonyi országgyűlés 1712. július 30-án Rákóczit és társait örökre száműzte. A „politikai nemzet” képviselői ezzel a határozatukkal is bizonyítani akarták, hogy a Rákóczi-szabadságharc a magyar történelem egyszer és mindenkorra lezárt fejezete.
2020.03.06. (XXIV/10)
