Vargyas felé haladva, ahogy a homoródi dombokon halad fel és alá az ember, az összes érzékszervét leköti a táj és az ott zajló élet. A szem nem tud betelni a zöld lankákkal és a patakokkal átszőtt völgyekkel, a fül a tehenek és juhnyájak csengős zajával, a gólyák kelepelésével, a pacsirta dalával. A mező pedig olyan illatot áraszt, amit csak itt és csak nyáron érezhet az ember. Ahogy délnek fordul az út, már Hargita és Kovászna megye határán járunk, ahol a táj a szelíd lankákból meredek hegyekké emelkedik, és egyre több kopár hegyoldal tűnik fel a távolban. A kopasz olda-lakon nagy nyílt sebek tárulkoznak fel, és a levegőben füstszag lengedezik. Enyhe ugyan, de mégis ismerős: bükkfa ég a közelben. Az út Oklánd felé fordul és a nyári lombok felett szürke füstfelhő tornyosul, amelyről bizton állítom útitársaimnak, hogy szénégető boksák eregetik azt, de tévedtem, a faszén helyett mész ég a kőkutak mélyén.