kezdjük a legnagyobb negatívummal: ha valaki nem ismeri az amerikai kultúrtörténelem híres állomásait, és a filmművészettel is mondjuk csak a kétezres évektől kezdett el igazán ismerkedni, nem biztos, hogy a lényeget meg tudja ragadni a Volt egyszer egy… Hollywood című alkotásból. Aki nem tudja, mi szél hozta a hatvanas évek drasztikus változásait, aminek háttere mögé Vietnamtól kezdve a szexforradalomig sok mindent láthatunk, és nem tudja, milyen szenvedélyek tudták néhány nap leforgása alatt Woodstockot és a Tate-gyilkosságokat kitermelni magukból, nem biztos, hogy maradéktalanul élvezni fogja ezt a szűk három órát.
De hát nem lepődhetünk meg:Tarantino elsősorban Amerikának és Hollywoodnak csinálta állítólagosan utolsó előtti filmjét. A magyar átlagnéző nem biztos, hogy átlátja az egyes popikonok és megjelenített konfliktusaik jelentőségét, sem pedig azt a csavart, amit Tarantino a forgatókönyvbe visz. Ez a csavar pedig a rendező kérésére hétpecsétes titok, úgyhogy hallgatunk róla.
A film hangulata tagadhatatlanul nosztalgikus, ugyanakkor gyakran komikus. Tarantino nem fél görbe tükröt állítani még az általa hőn szeretett spagettiwesterneknek sem. Találkozunk neurotikus celebekkel, rezignált kaszkadőrökkel, feltörekvő „futottak még”-ekkel és igen bizarr, nem éppen „Szeretkezz, ne háborúzz” identitású hippikkel is. Ahogy a Becstelen Brigantyk-ban, úgy a rendező ezúttal is teljesen valós történelmi kontextusba, valós mellékszereplők mellé állítja színpadra hőseit, akik a fantázia szüleményei.
2019.08.16.(XXIII/33)
