Vegyünk három példát, hogyan működik ez: Instagram és új Pókember film. No meg a spoiler; ez a szép divatszó, ez a büszkén feszítő neofita.
Az Instagram nevű alkalmazásra képeket lehet feltölteni. Az ebben az évezredben születettek (Z generáció) ma már inkább ezt használják, a Facebook számukra lassan (gyorsan) valami skanzen, csevegjenek csak rajta anyukák, emberkedjenek az ősök politikáról meg a fociról. Brüsszel és Dárdai Pali. Lehet kiengedni a gőzt, lehet egymásnak feszülni, véleményeket ütköztetni. Az Instán lógóknak ilyesmivel nem kell magukat fárasztani. Ott menőzni kell, feltűnést kelteni, poénnal vagy extremitásokkal nyomulni. Az ütős, instant látvány a kúl, és nem az árnyalt fejtegetés. Idézzük (eredeti helyesírással) a hozzászólót: „Jó én is nyomkodom a telóm de nem facebookozok! Sokkal jobban be jön az insta! Mert nem láttom a hülye kiírásokat! Anyi időt nem fordítok rájuk, hogy letiltsam, inkább nem faceezek!” És hogy odakint, az offline világban eközben mi történik? Minden mérőszám szerint a szövegértés és -alkotás brutális romlása, a fejlesztő tanárok meg levegőhöz alig jutnak. Ha volna még Kádár-titkárság vagy Hazafias Népfront (távol legyen!), bizony zuhognának a levelek, hogy „hassanak oda kéremszépen…”
Némelyek legyintenek: kár a pánikért. Mindezt a munkaerőpiac a maga nyers módján megoldja. Ha a főnök ráláthat a dolgozó digitális életére, úgyis hamar kiderül, hogy az időt, amit a munkatárstól bérbe vettek, és kimondottan termelésre, sőt haszonszerzésre kívánják fordítani, azt nem lehet csetelésre meg instázásra használni. Ennek aztán lesz nevelő (elrettentő) ereje, bár az emberi jogok egy része mehet a levesbe. De mi van krónikus munkaerőhiány esetén? Vajon melyik fél kényszerül engedni, és ki viszi győzelemre a maga életmódját?
2019.07.12. (XXIII/28)
